|
10. rész
2008.06.27. 11:24
10. rész: Az új nap és a szenvedés
Takado felállt és az ajtóhoz lépett. Még gyorsan elbúcsúzott a barátjától, majd elhagyta a szobát. Asami megint egyedül maradt a borús gondolataival. Kilépett az erkélyre, majd felnézett. Nem talált semmi biztatót, így visszament és lefeküdt aludni.
Másnap Asami korán kelt, de nagyon fáradt volt, hisz az éjszaka nem túl jól aludt. Gyorsan megmosdott, majd felvett egy kikészített ruhát. Amely egy rózsaszín kimonó volt. Nagyon szorosnak találta, így egy kicsit alakított rajta. Felvette az anyjától kapott szoros nadrágot, majd egy váll nélküli toppot, amelyben kellően nagyok voltak a mellei. A rózsaszín kimonó ment az öltözékhez. Gyorsan felvette, de nem körötte meg, hanem hagyta, hogy a testén, szabadon szálljon. Tetszett magának, mindig is volt divatérzéke. Gyorsan felvette a fegyvereit, majd kilépett a szobából. Az első szolgálólányt megállította, majd az edzőteremhez kért tájékoztatást. A lány elmondta neki, így gyorsan arra vette az irányt. Nem kellett sokat keresnie, hisz egy nagyobb tisztáson állt az épület. Az ajtaja ki volt nyitva és lehetett hallani, hogy éppen kemény edzés folyik benn. Gyorsan az ajtóhoz lépett, majd belesett. Egy csapat erős démon éppen a kardforgatást gyakorolta. Elég ügyesek voltak, ezt hamar megállapította Asami. Az egyik férfi viszont észrevette és megállt a gyakorlásba. Egy perc sem kellett, mire az összes férfi a lányt nézte, aki az ajtóban figyeli őket.
-Mi van kislány? Eltévedtél?
-Miért?
-A szolgálók máshol vannak!
-Úgy nézek, mint aki szolgáló, vagy itt a szolgálók fegyverrel mászkálnak? Elég veszélyes lehet ez a környék…- vágta a gondolkodó fejet a lány
-Hogy merészelsz így beszélni… onna?
-Hogyan mondtad?- áll egyenesen a lány
-Jól hallottad! Mi többen vagyunk és erősebbek, biztos, hogy jó döntés velünk kikezdened, drágám?- minden férfi csak röhögni tudott, egyedül a fal mellett álló nem nevetett.
-Minek neveztél? Szerintem ti egyszerre nem lennétek nekem elég reggelire sem…
-Hogy mi van?- kérdezte több is
-Igaz is! Még nem reggeliztem, veletek csillapítom az étvágyam.- csillant meg élesen a lány szeme
Asami belépett a terembe, mire rögtön körbe is vették. Több démon is kardot rántott rá. A lány nevetni kezdett, majd megkért mindenkit, hogy ragadjanak kardot. Egy férfi kivételével mindenki azt tette, amit a lány kért. Kb. 10 ember nekiiramodott és kardokkal lesújtva haladtak a lány felé. A lány meg sem mozdult, csak az utolsó pillanatban lépett gyorsabb tempóra. Eltűnt, megjelent és megint eltűnt. Olyan gyorsan mozgott, hogy nem bírták követni. Egyszerre 5 katona ordított fel és repült neki a falnak. Ekkor látták a lányt a tömeg közepén, ahogy a kezeit éppen engedi vissza.
-Mi… ez lehetetlen, puszta kézzel…
-Na mi van fiúk, megijedtettek egy nőtől?
Többen is rátámadtak. Az összesen 20 főt számláló tömeg hamar elpusztult. Egy 5 perc sem kellett és minden férfi a földön hevert egy-egy zúzott sebbel. A lány egy újjal sem ért a kardjához, csak a kezeit és az erejét használta. Áldotta az eget, hogy az anyja minden harcművészetre megtanította. A lány szétnézett és már csak egy katona állt ott. Ahogy jobban megfigyelte, a férfi ruháján kapitányi elnevezés állt. Kicsit idősebb is volt és csak úgy áradt belőle a démoni erő. A lány nem mozdult, csak nézte a kissé kopaszodó és nagyobb szakállal rendelkező démont, ahogy mosolygós szemekkel nézi a kiütött katonákat.
-Jól csinálta Asami-hime!
-Domo arigatou! Önben kit tisztelhetek?
-Micsoda udvariatlanság, elnézést. A nevem Takashi. Én vagyok itt a kapitány, hát elég gyászos vereség, mi?- nevetett, mire a lány is nevetni kezdett
-Sajnálom, én csak gyakorolni akartam…
-És megvolt?
-Mára igen!
-Ha lehet, akkor szóljon, ha jön gyakorolni, mert akkor nem küldök ide senkit. Egy hét alatt elpusztítaná a sereg felét.
A lány hangosan nevetni kezdett. Olyan csilingelő hangja volt, hogy a démon szívébe melegség költözött. Nézte a kuncogó lányt, aki a szája elé tette az egyik kezét, míg a másikat a hasára fogta.
„Tehát ilyen egy aquir kiválasztott jókedve. Mintha minden bajom eltörpült volna, ennek a lánynak a nevetésétől és a látványától, sokkal boldogabb vagyok… Ő lesz az a lány, ki mindennek az alapítója lesz. Nagyon megnézném, hogy milyen az ereje, a teljes ereje!”
Asami csak nagy nehezen tudta befejezni a nevetést. Nagyon szimpatikus volt neki Takashi, nem is gondolta, hogy Sesshoumaru mellett léteznek ilyen démonok is. Felnézett a férfira, aki ellökte magát a faltól és az ajtóhoz sétált.
-Nem éhes Hime-sama?
-Csak Asami, ha kérhetem!
-Ahogy akarja, tehát velem tart?
-Szívesen!
Egymás mellett haladtak a főépület felé. Minden kis csip-csup dolgokról beszélgettek, amit a lány mindig jókat nevetett. Viszont Takashinak szándékában volt komolyabb dolgokról is csevegni.
-Asami-sama!
-Igen?
-Mi a helyzet a nagyuram és maga között?
-Mi… ezt… hogy jön ez ide?
-Sesshoumaru, a legjobb barátom, ha nem is mutatja ki, de így van. Jogom van tudni…
-Sehogy! Egy faragatlan tuskó, ha lehetne, akkor megfojtana egy kanál vízben. Hogy lehetnék vele kedves, mikor ő maga egy kis szikráját sem mutatja a kedvességnek.
-Meg kell ismerni!
-Már sokadszorra hallom, de semmit nem ér! Reménytelen, így nem is fűzök sok reményt arra, hogy itt maradok. Ahogy megjön Saya, rögtön elmegyek… nem leszek a terhére.- szomorodott el a lány- Takashi és nem vagyok éhes, viszlát…
Asami ahogy állt, már el is tűnt. Gyorsan elszaladt, hogy ne lássa senki, mi bántja, de nem volt elég ügyes, mert Takashi egy futó könnycseppet vélt felfedezni. Visszafordult a lány után, majd indult is tovább. Asami gyorsan keresett egy helyet, ahol lenyugodhat. Ahogy szaladt, úgy villant meg mellette egy fákkal és bokrokkal teljesen elkerített rész. Arra vette az irányt. Egy gyönyörű tisztásra ért, melynek közepén egy színtiszta kis tó állt. A tó közepén egy szobor, mely egy nőt ábrázolt. Nem volt neki ismerős, de nagyon szép volt. Leült a partra, majd lefeküdt a puha és meleg fűre. Becsukta a szemeit és a háborgó lelkét próbálta meg lenyugtatni. Hihetetlenül gyorsan ment neki, ami kezdte egy kicsit aggasztani. Felült és a csillogó vizet kezdte el nézni.
Eközben Takashi belépett az étkezőbe. Ott volt már Sesshoumaru és a reggelijét fogyasztotta. Csak felnézett a kapitányára.
-Hol van?
-Azt mondta, hogy nem éhes!
-Hazudott!
-Tudom!
-Akkor miért nem állítottad meg?
-Mert miért kellett volna? Egy kis magány mindenkinek kijár… beszélnünk kell…
-Jó!
Takashi intett, hogy mindenki menjen ki. Ahogy mindenki elment, a férfi leült a férfi mellé és a némán étkező nagyurat kezdte el nézni. Egy kis idő múlva Sesshoumaru felnézett.
-Azt mondtad, hogy beszélnünk kell, de még egy szó sem hangzott el… mi bajod van?
-Asami ki van borulva!
-Mi ezen a meglepő?
-Az, hogy te borítottad ki!
-Igen, és?
-Figyelj Sesshoumaru! Azon kívül, hogy a kapitányod vagyok, még a barátod is. Ez a lány magányos, hisz mindig abban a másik világban élt, és most ebben kell élnie…
-Szokjon hozzá…
-FIGYELSZ TE RÁM EGYÁLTALÁN? Nincs ki támogassa, és nem tudja, hogy mit tegyen. Azt tervezi, hogy elmegy, mikor ideér Saya…
-Mi?
-Jól hallottad! Nem érdekli, hogy meghal, vagy elkapják. Csak az érdekli, hogy tőled távol legyen, és hogy ennek az egész rémálomnak vége legyen. Azon sem csodálkoznék, ha visszamenne az ő idejébe. Ha teszünk valamit, akkor ez a lány megtörik és idegileg instabil lesz és meghal. Így is éreztem rajta, hogy egy olyan helyet keres ebben a világban, ahova tartozhat, hisz most olyan, mint egy elveszett állat.
-Kezdjen hozzászokni, ez az ő sorsa. Nem vagyok senkije, így nem állíthatom meg. Ha menni akar, akkor menjen.
Sesshoumaru felállt és kisietett az ajtón. Takashi nézett utána, majd a szája széle egy kis mosolyra húzódott. Gyorsan nekilátott a reggelijének. A démon egy kicsit zaklatottan lépett ki az épületből. Tudta, hogy merre kell mennie, hisz maga is arra menne a lány helyében. Gyorsan haladt, így hamar elérte a kis erdős helyet. Belépett, majd a szeme elé tárult a kistavacska, melynek közepén a nyugalom istennőjének a szobra állt. A lány éppen a füvön pihent, de rögtön felült, ahogy megérezte a démoni aurát. Ránézett a démonra, majd sóhajtott egyet és felállt.
-Sajnálom, de most nincs kedvem harciaskodni, már megyek is…
-Hallottam, hogy el akarsz menni! Nem túl jó ötlet!
-Igazán? Én azt hittem, hogy te lennél a legboldogabb, vagy tévedek? Mond Sesshoumaru, miért vagy itt?
-Nyugalomra vágytam, ez itt a nyugalom istennőjének a tava…
-Igen? Akkor azért nyugodtam meg ilyen hamar… na akkor mindent megbeszéltünk, ha nem…
-De bánom!
-Tessék?- kerekedett el a szeme a lánynak
-Nem mehetsz el! Megígérted Tanabénak és ha elmész, akkor senki nem segíthet cipelni a terheidet.
-Igazad van! Senki nem lesz…
-De akkor te meghalsz!
-Lehet! De tudod, én nem nagyon bánom, nem tudok itt tenni semmit, hisz azt sem tudom, mit is kellene, haza sem mehetek, hisz ott is számítanak rám. Itt mindenki csak rám támaszkodik, de senki nem ért meg… A lelkem üvölt, de elnyomom, hisz így fájdalom nélkül halhatok…
-OSTOBA! ÍGY EL AKAROD DOBNI AZ ÉLETEDET, AMIT AZ ANYÁD ADOTT NEKED? TÉNYLEG NEM VAGY OLYAN, MINT TANABE… TE CSAK EGY KIS HISZTIS LIBA VAGY! HA MEG AKARSZ HALNI, AKKOR MIÉRT JÖTTÉL IDE VISSZA?
Asami meglepődött, hisz a fejéhez vágták a valódi nagy kérdést. Ha tényleg nem akarta ezt, akkor miért jött vissza és miért harcol? Lehajtotta a fejét. Csak most jött rá, hogy eddig sem tiltotta meg neki senki, hogy elmenjen, hisz maga akart jönni. Választhatta volna azt, hogy otthon marad, és hetente szétver egy-két hülyét, de nem ezt választotta, hanem visszajött ide az ismeretlenbe. Senkit nem ismert itt Kagomén kívül, de jött, mert ide kellett jönne. Maga sem akarta beismerni, de mikor ismét ebbe a világba jött, akkor már megválasztotta a járandó utat. Szeme könnyes lett, majd gyorsan letörölte.
-Hogy én milyen ostoba vagyok!
-Csak most jöttél rá?
-Már akkor ezt választottam, mikor…
-Átlépted a két világ határát. Csak most kellett felismerned…
-Igazad van!
Asami a part felé vette az irányt, majd a démon mellé sétált. Csak a földet nézte, majd erőt véve magát a férfi szemeibe nézett.
-Köszönöm, Sesshoumaru!
-Nincs mit köszönnöd! Én nem tettem semmit…
-Nem igaz! Nagyon is sokat tettél, kinyitottad a szemem, így már képes leszek folytatni…
-Asami! Soha nem vagy egyedül, azt ugye tudod? Igaz, hogy nekem azért kell veled lennem, mert megígértem, de vannak mások is, akik támogatnak.
-Te nem?
-Az legyen az én dolgom! Ostoba kérdéseket ne tegyél fel…
-Kedves akarok lenni veled, de nem tudok… te sem vagy az velem…
-Mi? Mi bajod van?
-Látod? Te sem érted, hogy miről beszélek…
-A szeretetre, amire most vágysz, nem tudom megadni! Asami nem tudom, hogy mi bajod lett hirtelen, de én nem vagyok érzelgős, tehát szeretetet sem érzek…
-Éreztél!
-Igen éreztem, de ez már elmúlt! Ha valakire vágysz, aki közel áll hozzád, akkor az biztos, hogy nem én vagyok. Vannak barátaid…
Asami becsukta a szemeit, majd előredőlt. A férfi csak az utolsó pillanatban tudta elkapni. Sesshoumaru döbbenten nézte a lányt, aki a kezeiben ájult el. Verejtékezett és lázas is volt. A levegőt is egyre szaporábban kezdte el venni. Érezte a démon, hogy a lány nagyon rosszul van. Gyorsan az ölébe vette és már rohant is a főépület felé. Ahogy belépett, találkozott Takashival és azonnal kérette a legjobb orvosokat a lány szobájába. Felrohant és bevitte őt a szobájába, annyira lázas volt, hogy már a démon karjait is égette. Azonnal bevitte a fürdőbe, és hideg zuhany alá rakta. A lány még mindig eszméletlen volt, de a láza kezdett csökkeni, akkor hallotta, ahogy démonok és emberek rohannak be a szobába. Egy pillanat múlva a démon nagyúr kihozta a fürdőből és az ágyra tette. A szobában három orvos állt és mögöttük Takashi és Takado állt. A félig aquir fiú aggódó szemekkel nézte a barátját.
Az orvosok kiküldtek mindenkit, majd vizsgálat alá vetették a lányt. Egy óra múlva jöttek ki. A főorvos a nagyúrhoz lépett, majd meghajolt előtte.
-Mi a baja?
-Fogalmunk sincs! Sérülés nincs rajta csak egy-két pecsét…
-Pecsét?- lépett oda Takado- Asami testén nincsenek pecsétek, erről biztosíthatom.
-Honnan…
-Az most lényegtelen. Akkor a pecsétek csak az elmúlt időkben kerülhetett rá…
-A baj, hogy folyamatosan fogy a démoni ereje, meghal, ha nem teszünk valamit.
-Miért nem adtak be neki valamit?
-Mert nem tudtunk! Nagyuram ezt látnia kell!
Mindenki az ajtóhoz lépett, majd beléptek rajta. Mindenkinek leesett az álla. A lány az ágy felett lebegett egy kékesen fénylő burokban, amelyet szikrák vettek körbe. Asami lihegett és nyögött. Érezhető volt a nagy szellemi energiája, ahogy ki akar szabadulni a fogságból. Sesshoumaru közelebb lépett hozzá, de az egyik szikra útját állta.
-Ha ma nem teszünk semmit, akkor életben maradhat?
-Talán uram! Én magam sem vagyok benne biztos.
-Milyen pecsétek azok?
-Van egy a hátán és a két csuklóján, valamint a két bokáján. Sajnos a rajta álló szöveget nem tudom elolvasni…
-Ó-aquir!- jelentette ki Takado
-Hogy mi?- fordult felé a nagyúr
-Az aquirok elfeledett nyelve, amit már nem is használnak.
-Te el tudod olvasni?
-Igen! A nagyanyám megtanított rá. Csak a kivételesen nagy tudásúak ismerik már csak a nyelvet.
-Mit ír?
-Lássuk csak.
Takado közelebb ment, majd szemügyre vette a pecsétek szövegét. Mindet alaposan megvizsgálta, majd nagyon megijedt.
-A kezein a szöveg azt jelenti, hogy alázat, a lábain igazság, a hátán, pedig halál. Nagy valószínűséggel a hátán lévő fog a legkésőbb feltörni. Ha ezeket teljesíti, akkor feltörik a pecsét…
-Mi van akkor, ha feltörik?
-Kiszabadul az összes ereje, amit eddig elzárt. Ezzel csak az a baj, ha túl sok erőt bocsát ki, akkor az 5. pecsét feltörik és… meghal, de ezt Naraku is észreveheti, ha eddig nem is vette észre a vezetőnk erejét.
-Hogy törhet meg a pecsét?
-Ezt csak Asami teljesítheti, ha akarja…
-Kérdezhetek valamit?
-Igen?
-Lehet ez oka a félrebeszélésnek?
-Nem tudom! Én csak elolvastam a pecsétet.
Sesshoumaru mindenkit kiküldött a szobából, csak ő maradt és a lányt nézte és a pecséteket. Csak arra tudott gondolni, hogy milyen volt az alélása előtt. Nem értett, hogy azok is a pecsétek miatt voltak-e, vagy tényleg ilyen dolgok aggasztják a lányt. Idegesítette a pecsét gondolata is, hisz hogyan és miért került a kezeire és a lábaira. Leült mellé egy székre és figyelte a lányt.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
