5. rész: Aquirok

A szobába már várta Keo, aki segített neki elkészülni a zuhanyozás után, majd megmutatta a szobát.

Tanabe megköszönte, majd benyitott a szobába. Bent rögtön meglátta Sesshoumarut az asztal mögött, bátran beljebb lépett, de mikor hirtelen meglátta a másik férfit, akit az edzőteremnél látott és vele beszélt, akkor gyorsan elkezdte a haját takargatni.

-Nem kell hölgyem takarnia magát!

-Mi?

-Foglaljon helyet!

Tanabe leült a mutatott székre, majd értetlenül nézett a két férfira, aki vele szembe kerültek. Mind a kettejükön kutató tekintetet vélt felfedezni. Csodálkozva nézett a két férfira, sok kérdés merült fel benne, de nem merte megkérdezni, hisz nem volt bizalomgerjesztő a tekintetük.

-Mi köze van magának az aquirokhoz?

Tanabéban fel ment a pumpa, hisz mióta elszökött, azóta mindenki arra kíváncsi, hogy mi köze van egy olyan dologhoz, amit most hall életében először. Felállt és dühösen nézett a férfiakra.

-Azt sem tudom, hogy maguk miről beszélnek… fogalmam sincs, hogy kik vagy mik lehetnek ezek az aquirok. Én egy kis észak-nyugati titkos faluból jöttem, ahol fejvadászok élnek és a legjobbak oktattak engem… én vagyok Tanabe Washiotsuki, a híres Washiotsuki-klán legerősebb tagja… én vagyok a vezérük… az, hogy mi közöm van a maguk aquirjaihoz, már ne is haragudjanak, de… NEM ÉRDEKEL!

-Nyugalom hölgyem!- mondta Takashi- Akkor, azt kérdezem meg, hogy emlékszik-e a múltjára!

-Csak részben!- nyugodott meg a lány- A szüleimre és a nevelkedésem kezdeti stádiumára nem emlékszem, mikor már tényleges emlékeim voltak, akkor már régen tartott az edzésem…

-Akkor tényleg nem emlékszik semmire?

-HÁNYSZOR MONDJAM MÉG EL?

-FOGD BE A SZÁD ONNA!- figyelmeztette Sesshoumaru

-Akkor hagyj, meséljek egy kicsit! Évezredekkel ezelőtt élt egy démonokkal egyenértékű, sőt talán jobb nép… az aquirok! Sokkal gyorsabbak és ügyesebbek voltak a démonoknál és a tudásuk is, mérföldekkel jobb volt még a mai démonoknál is. Ezek a nagy tudású aquirok tanították meg a démonokat mindenre. A harcra és a tudásra is, de az, mint szokott lenni, a démonok hatalomra éhesek lettek és összefogva a nagy tudásúak ellen lázadtak és kiirtották mindet.

-Ez sajnálatos, de nekem ehhez mi közöm van!

-Mindjárt kiderül! Van sejtése, hogy hogyan néztek ki?

-Hát mivel nem is tudom, hogy mik ezek, így elég nehéz lenne kitalálnom, nem?

-Igaz! Kinézetre teljesen ugyanolyanok voltak, mint a nagyuram, vagy én, de másban teljesen mások voltak. A démonjegyeik gyémántra emlékeztettek… és kék szemeik.

-Kék szeme bárkinek lehet, de…

Tanabe annyira megdöbbent, hogy önkéntelenül felállt és remegő kezekkel a vállára tette a kezeit. Takashi elmosolyodott a lány zavarán, majd leültette és folytatta a mesét.

-Az aquirok kipusztulása után évszázadokig lehetett hallani, hogy létezik egy falu, ahol még maradtak aquirok, de senki nem találta meg őket, hisz egy nagyobb hatalom védelme alatt álltak. Az ő istenük a hold istene volt. A hold mindig védelmezte őket, sőt nevetett rájuk éjszakánként. A hold takarja el a falut, ahol még talán manapság is élnek aquirok, de…

-Na álljunk meg! Maga azt szeretné, hogy keressem meg, mert azt hiszi, hogy én is egy elkóborolt ezeréves aquir vagyok? Már ne is haragudjon, de maga nem normális… ha igaza is lenne, amit én nagyon kétlek, akkor sem árulnám el a népemet, hisz maguk a démonok irtották ki őket!

-Mi nem azt akarjuk, hogy keresse meg őket…

-Hanem?

-Hogy segítsen rajtuk!

-Na várjon, de ezt nem értem! Démonok hatalomra vágyva gyilkoltak egy olyan fajt, akik, megtanította magukat élni… lehet, hogy nélkülük, most olyanok lennének, mint egy üresfejű virág a kertbe, aki nevet, ha megcirógatja a szél…

-A szád onna!- emelte fel a kezét a nagyúr

-Ez az igazság! Ezen nem érdemes szépíteni!- vonta meg a vállát a lány

-Tanabe kisasszonynak teljesen igaza van! Tényleg ennyi ésszel élnénk az aquirok nélkül…

-Köszönöm, de azt még nem értem, hogy miben kellene segítenem, és miért!

-Elmagyarázom! Az aquirok sem élhetnek vezető nélkül… ez a személy hatalommal rendelkezik, amit közvetlenül a hold istenétől kap. Olyan erőt, amely nekünk, sőt nekik is felbecsülhetetlen… ha nincs vezetőjük, akkor az aquirok is olyanok, mint egy falkavezér nélküli kutyacsapat… életképtelen…

Tanabe hangosan el kezdett nevetni a hasonlaton, mert ekkor ránézett Sesshoumarura, aki szemmel láthatóan nem értékelte a hasonlatot. A lány a hasára fogta a kezét és próbálta visszafojtani az elő-előtörő nevetését, de inkább sikerült rosszul, mint jól. A démon felállt és vörös szemekkel nézett a lányra, aki sűrű elnézéseket kérve visszaült, de azért nagyon kellett koncentrálnia, hogy sikerüljön végleg elfojtani a nevetést.

-Ez a vezető… különleges, már mikor megszületik! Mindenki tudja, hogy ki a vezető és hogyan kell vele bánni… vehetjük úgy is, hogy már újszülött korában egy egész birodalom vezetője… azt tartja egy legenda, hogy az újholddal érkezett és azzal fog meg is jelenni a jövőben a falu megmentéséért. Talán egy kis baj történt, vagy az aquirok között is volt egy áruló, de a csecsemő, aki szerintem megszületett, kikerült a védőzónából és itt él közöttünk…

-Akkor azt akarja, hogy keressek meg valakit? Remek, akkor utána elfelejthetjük egymást?

-Nem kell megkeresni, mert már meg van! Kérdezhetek valamit?

-Már megint? Persze!

-Miért rejtegeti magát mindenki elől?

-Én csak a hajamat rejtegetem… azt, pedig azért, mert gyermekkoromban, belém verték, hogy soha, de soha ne mutassam meg magamat! A mesterem állandóan megvert, ha házon kívül fejkötő nélkül mászkáltam, mindig azt mondta, hogy meg is ölhetnek, akár…

-A mestered bölcs volt és nagy valószínűséggel ismerte is a múltadat…

-Tessék?

-A vezetőt onnan ismerték meg, hogy születése pillanatában… kék hajjal született meg…

Tanabe most már végleg megdöbbent és most már sokadszorra állt fel, de ebben az esetben fel is borította a széket, majd egészen a falig hátrált. A szemei teljes kétségbeesést tükröztek és nem is akarta elhinni azokat, amit mondtak neki.

-Akkor én… én…

Tanabe minden figyelmeztetés nélkül kirohant és elkezdett szaladni a folyosón. Nem tudta merre, csak rohant és meg se akart állni. Nem hitte el, amit hallott és főleg, hogy ő is olyan, mint azok… rohant és csak rohant. A környezete összefojt előtte, amit a kicsorduló könnyeknek tudhatott be. Egyedül, akkor állt meg, mikor egy ajtóhoz ért. Valamiért vonzotta ez az ajtó. Az ajtó felé fordult, majd lassan közelebb lépett hozzá. A kezeit rátette az ajtó kilincsére, majd habozva nézett a fémszerkezetre. Nyelt egy nagyot, majd kitörölte a könnyeit és bátorságot merítve benyitott az ajtón. Először nem látott mást, mint sötétséget, majd mikor lassan hozzászokott a szeme a sötéthez, kezdte kivenni a bútorok körvonalait. Keresett egy gyertya félét, majd mikor talált, akkor meggyújtotta. Az egész szobát hirtelen öntötte el a fény, ami először zavarta a lány érzékeny szemeit. Be kellett csuknia a szemeit, de majd mikor kinyitotta már tisztán látta a hatalmas könyvespolcokat és a másik sarokban a tekercsek helyeit. Először arra gondolt, hogy a könyvtárba van, de ekkor fedezte fel azt a hatalmas tükröt, amely az egyik sarokba pihent és félig le volt takarva egy lepedővel. Közelebb lépett hozzá és lehúzta a lepedőt. Egy piszkos és közönséges tükör volt, de mikor a lány megérintette kéken derengeni kezdett, majd a lány megváltozott benne. A lány testét nem a kimonó vette körül, hanem szinte egy átlátszó ruha, amelynek hosszú ujjai volt és a karján túl érve nagy bő ujjai voltak. A lábait is félig takarta. Hátul teljesen, de elől csak a combja közepéig ért. Alatta fehér melltartó és egy kis fehér sort volt, amely látszott a vékony selyem alatt. A derekán egy vastag sötétkék obi volt, amelyen egy vékony, sárga kötél is volt. Kezeiben a szokásos két S alakú fegyver volt, de a hátán két-két kard díszelgett. A felső része a ruhának a felkarjától indult, így szabadon maradt a válla, amelyen a két gyémánt alakú jel, most kéken izzott. A haja ki volt engedve és egy hatalmas ezüst fejdísz volt a fején. Szemeiben méltóság és hatalom csillogott, majd mosolygott és fejet hajtott a tükör előtt álló lánynak. Tanabe csak most vette észre, hogy a lány szemei szinte világítanak a sötét bőre mellett. Az egész lány sokkal sötétebb lett, kékesen világított a bőre. Tanabe is meghajolt, majd a tükörben lévő nőnek eltűnt a mosoly az arcáról és kétségbe esés és szomorúság költözött a helyére. Ekkor elhomályosult a képe és egy háború jelent meg, ahol egy csomó maga fajta harcolt a démonok ellen. A démonok sorra öltek meg minden férfit, nőt, öreget és gyereket, majd mikor végeztek, akkor röhögve felgyújtották a falut. Tanabe sírni kezdett. A lány alakja végleg eltűnt és már csak az igazi Tanabe képe látszott csak, amely elgyötörten néz. Ekkor villant meg valami a szoba végébe. A lány megfordult és szipogva elindult felé.

Éppen elérte volna, mikor Takashi és Sesshoumaru rontott be az ajtón és a lányra néztek, aki egy lepedőt fogva áll egy szekrény nagyságú valami előtt.

-Tanabe, ne!- mondta Takashi

-Miért ne? Olyat látok, amit nem akarok? Talán még is tisztában kéne lennem pár dologgal…

Azzal a lendülettel lehúzta a lepedőt. Mikor felé nézett, akkor még az ütő is megállt benne. Két holttest állt egy vitrinbe, teljesen jó állapotban. Egy nő és egy férfi teste volt, akik csukott szemmel pihentek a nyugvóhelyükön. Mind a kettejüknek gyémántjelek voltak a vállán. A bőrük kékesen sötétlett. A nőnek olyan göndör haja volt, mint Tanabénak, és a férfinak, pedig olyan anyajegye volt a bal füle mellett, mint a lánynak. Tanabe döbbenten nézte őket, majd közelebb lépett hozzájuk és látta, hogy nemesi családból származnak, vagyis a drága ékszerezett gyűrű mind a kettejük ujján, ezt jelezte. Ekkor vette csak észre a jelet, amelyet már annyira jól ismer. Eszébe jutott a mestere, amit megmutat neki egy medált, és azt mondja, hogy a szüleinek is ilyen jelképe volt. Ahogy ez tudatosult benne nagy könnyek hagyták el a szemét, majd megtörten rogyott a vitrin elé. Elkezdett teli torokból ordítani, hátha kikiáltja a bánatát.

Ahogy ordítani kezdett a jegyei égni kezdtek, és hatalmas erőlökések hagyták el a lányt. A két férfit is elérte, és ha nem kapaszkodnak meg, akkor már kint lennének a folyosón. Mikor a lány befejezte az ordítást, akkor az erőhullámok is abbamaradtak. Felnéztek és a lány látták, ahogy szótlanul feláll, és egy székkel betöri a vitrint és mind a két testet magára téve, elindul kifelé. Mikor elérte Sesshoumarut, megállt mellette.

-Most eltemetem a szüleimet, amit ti kegyesen kiállítási tárgynak raktatok ki, de azt ne várjátok, hogy visszajöjjek! Ha még egyszer meglátlak titeket a közelembe, vagy a népem közelébe, darabokra szedlek titeket! És te sem állítasz meg, te korcs kutya!- mondta, de ez már nem a lány hangja volt, hanem egy sokkal mélyebb és bölcsebb nőé

Azzal még egy erőteljes hullámot bocsátott ki agából és hátralökte a két döbbent férfit. A lány elindult és csorgó könnyeit nyelve vitte a szüleit. A két férfi tisztes távolságba követni kezdte.