|
12. rész: Az utazás
2007.11.11. 22:48
12. rész: Az utazás
Egymás mellett haladva indultak el az aula felé. Nem szóltak egymáshoz, még csak egymásra sem néztek. Az aulában Hiono-sama, Nimo és Giro várta őket. Kouno megölelt mindenkit, majd Nimo kezeibe tett egy kis batyut.
-Ezt én készítettem az erőmmel. Hatni fog!
Nimo hálásan mosolyogott. Kouno megölelte Girot és megköszönte neki a páncélt. A férfi elvörösödött egy kicsit, majd meghajolt előtte. Kouno erre viccesen hátba vágta, mert nem akarta, hogy Giro úrnőnek nézze, neki az itteni emberek olyanok voltak, mintha a családja lenne. Kouno ekkor közelebb ment Hiono-samához.
-Köszönök mindent! Olyan volt nekem, mintha visszakaptam volna az anyámból egy darabot. Nem tudom, hogy valaha is meghálálhatom ezt önnek.
Hiono-sama elkezdett sírni és szorosan megölelte a démonnőt. Mikor már mindenféle érzelmes búcsúzás megvolt, akkor Sesshoumaru és Kouno kilépett a palotából. Ahogy haladtak a városban, mindenki meghajolt előttük, a gyerekek virágot adtak a démonnőnek. Ilyen boldog szinte soha nem volt Kouno. Mosolygott és a könnye is kicsordult ettől a kedvességtől. Sesshoumaru szóvá is tette, hogy milyen érzékeny és ez biztos a halandó éne még. Ebből egy hatalmas veszekedés alakult ki, így már idegesen jutottak ki a nyugati területek fővárosából. Hosszú órákat sétáltak. Kouno érezte, hogy nem jó felé mennek, de nem akarta szóvá tenni. Ez a nap hamar eltelt. Az éjszaka Sesshoumaru keresett maguknak egy meleg barlangot és letáboroztak. Kouno a tűz mellett ült és a lángokat nézte, érezte, hogy a szellem a háta mögé áll.
-Mit akarsz?
-Haragszol még rám?
-Igen!
-Helyes!
-Miért megyünk rossz irányba?
-Mert van még egy kis dolgom…
-Csodás! Miért nem tudtad ezt hamarabb elintézni?- mérgelődött Kouno
-Neked aztán van bőr a képeden. Most, hogy úrnő vagy, azt hiszed, hogy kérdőre vonhatsz? Akkor is egy gyenge nő vagy!
Kouno felnevetett, hátralökte a fejét és a szellemre nézett. A két arany szempár találkozott egymással.
-Nő vagyok, de erős! Ezt te is tudod…
-Tudom, de én sokkal erősebb vagyok nálad! Ha tovább játszadozol velem, akkor kénytelen leszek rajtad kipróbálni az erőmet.
Kouno lassan felállt és megfordult, hogy a szellemmel szembe legyen. Valami ördögi lángocska látszódott a szemébe, ahogy a szellemet végigmérte. Kinyújtotta a karjait, mire a szellemet a falnak lökte, majd rendkívül gyorsan a szellem előtt termett. Egészen közel hajolt hozzá és megsimogatta a férfi nyakát. Testük összesimult és érezték egymás minden rezdülését. Sesshoumaru a döbbenettől, alig tudott megmozdulni. Soha senki nem volt rá ilyen hatással. Megdermedt, pedig ilyen helyzetben legalább 100 féle képen tudta volna kitekerni Kouno nyakát. A lány egyre közelebb hajolt és a kezei a férfi vállaira csúszott. A démonnő Sesshoumaru füléhez hajolt.
-Látod, hogy én is erős vagyok! Olyan erőm van, ami nektek, férfiaknak nincs. Ez ellen senki és semmi nem tud tenni. A vágy és a csábítás ősi női praktika, amit eddig a gyenge férfiak még nem tudtak egyszer sem visszautasítani.
Sesshoumaru nagyot nyelt, majd lassan visszanyerte a lélekjelenlétét. Megfogta a lány csuklóját, majd erővel meglendítette, pördült egyet és a következő pillanatban már a lányt a barlang falának nyomta. Látta, hogy Kouno kacéran elmosolyodik.
-Azt hiszed, hogy nem tudok neked ellenállni?
-Azt!
-És te nekem?
Sesshoumaru közelebb hajolt és elkezdte a lány nyakát csókolni. Érezte a teste melegét, és közelről a lány illatát. Gyenge, de mégis egyre vadabb csókokat lehelt a démonnő nyakára, aki kikerekedett szemekkel nézte a barlang falát. Sesshoumaru elengedte a lány egyik csuklóját, majd a Kouno derekára rakta. A kimonója felsejét elkezdte letolni, de ekkor hatalmas csattanás hallatszott. A szellem az arcához kapott, ahol egy vörös tenyérnyom látszott. A falnál a ruháit összerántó lány állt, dühtől és szomorúságtól könnyes szemmel.
-BUNKÓ! MIT KÉPZELSZ?
-TE KEZDTED!
-CSAK JÁTSZOTTAM, TE OSTOBA!
Kouno kirohant a sötétbe. Magán összeszorítva a ruhát rohant egyenesen előre. Sírt, de olyan keservesen, mint életében soha. Nem akart semmi rosszat, csak meg akarta mutatni, annak a hencegő bunkónak, hogy neki is van ereje, amit maga a nagy Sesshoumaru sem tud, de nem jött össze. A szellem túlreagálta és kezdett vad lenni, amitől Kouno megrettent. Egy széles és hatalmas fánál megállt és lerogyott annak a tövébe. Ráhajtotta a fejét és gondolkozni próbált. Ekkor halványan derengeni kezdett a fa előtt és nemsokára az anyja alakját vélte felfedezni.
-Anya?
-Igen, lányom!
-Hogy-hogy itt vagy?
-Ez a szent fa! Itt a legerősebb a spirituális energia. Itt bármikor előjöhetek.
-Értem!
-Mi a baj? Látom sírtál.
-Az a bunkó…
-Ha jól tudom, akkor te kezdted…
-Tudom, de én csak meg akartam mutatni, hogy erős vagyok! Nem gondoltam, hogy ide fajulnak a dolgok.
-Tudod, lányom, igazad volt! A férfiak nem tudnak ellenállni egy női testnek, még Sesshoumaru sem. Ő ezt nem egyfajta harcnak vélte, hanem egy felkérésnek, amit félreértett.
-Akkor ő tényleg azt hitte, hogy én…
-Igen, azt hitte!
-De ezt én nem akartam!
-Tudom, de amit te gondolsz, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki így gondolja! Csak hallgass a szívedre és az megmondja, hogy mit tegyél. A sorsod elől úgy sem futhatsz el…
-Nekem mi a sorsom?
-Arra neked kell rájönnöd! Vigyázz magadra, majd még látlak! Szeretlek, lányom.
-Én is anya!
Surrei alakja elhomályosult, majd végleg eltűnt. Kouno még ült egy percig, majd felállt és végigsimította a kezeit a szent fa törzsén. Tudta, hogy ő okozta a legnagyobb bajt és készen állt a bocsánatkérésre. Lassan elindult a barlang felé. Tudta, hogy olyan fejmosását fog kapni, amit eddig egész életében soha, de nagyon jól tudta, hogy megérdemelte. Mikor már látta a barlang száját, nagy levegőt vett és elindult, belépett a barlangba és a tűznél álló férfit látta, aki az arcát fogja.
-Sessh! Szeretnék bocsánatot kérni… ostoba voltam!
-Az! Harmadik pofonnál már én is adok egyet, de az nem lesz ennyire finom!
-Sajnálom, hogy félreértetted a közeledésem, én csak bizonyítani akartam. Nem gondoltam volna, hogy…
-Mit, hogy vágyakozik valaki utánad? Nézz magadra! Fiatal vagy és gyönyörű, mindenki így reagált volna.
Kouno megdöbbent a hallottaktól. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen kedves és meleg szavakat fog hallani Sesshoumarutól, valaha is! Egy könnycsepp hullott le a szeméből, majd közelebb lépett a férfihoz, aki még mindig a tüzet bámulta. Lehuppant mellé és csöndben nézte a férfit. A démon csak a pillantását fordította rá.
-Meglepődtél?
-Igen! Soha nem hallottam ilyet.
-Mit?
-Kedves szavakat. Bókoló és meleg szavakat.
-Ne szokd meg! Egyszeri alkalom!
-Még egyszer sajnálom, többet nem teszek ilyet.
-Csak akkor, ha te nem játéknak gondolod…
-Te ennyire…
-Ez lényegtelen!
Több szó nem hangzott el kettejük között. A tüzet nézték, és a gondolataikba merültek. A férfi kapta fel a fejét, amikor érezte, hogy a lány a vállának dőlve alszik. Sóhajtott egyet és rendesen lefektette és betakarta a prémjével.
„Mit csinálok? Olyan leszek, mint az apám… nem gondolhatok rá ennyit, nem szabad!”
Másnap korán indultak tovább, hogy hamar odaérjenek, de így is még több napi járóföldre volt kelet központja, sokat kellett még menni, főleg, ha nem arra indultak el. Kouno és Sesshoumaru most rendkívül csöndesen sétáltak egymás mellett. Kínos csönd volt ez, hisz tegnap olyan dolgok történtek, amik mind a kettejüket érzékenyen érintette. Aznap nem mentek sokat, Sesshoumaru feltűnően gyakran tartott pihenőt, ami Kounonak is szemet szúrt. Ezt szóvá is tette, de erre csak egy újabb veszekedés lett a vége, mert a szellem nem árulta el. Este Sesshoumaru bejelentette, hogy pár napig itt maradnak és nincs vita. Kouno egy mérgesen beletörődött. Este elhatározta, hogy keres egy kisebb tavat és megfürdik. Elég messze elsétált, amikor talált egy kisebb tavat, amit sziklák vettek körbe. Szerencséjére egy hévforrást talált, aminek a vize kellemesen melegnek bizonyult. Levette a ruháit és a fegyvereit. Szépen összehajtogatta, majd belegázolt a vízbe. Nyakig elmerült, de ekkor érezte, hogy valamiért nem képes használni a démoni erejét. A kezeire nézett, ahol egyre halványabb lett a jel és a karmai is csökkenni kezdtek.
-Szóval most már vissza is tudok alakulni, ha akarok! Csodás, így könnyebb lesz. Olyan régen voltam halandó formámba, így maradok egy kicsit.
Kouno becsukta a szemét és el is bóbiskolt. Csak arra ébredt fel, hogy a bokrok között zörgést hall. Gyorsan felkelt és ekkor pillantotta meg a három férfit, aki az erdő mélyéről jelent meg. Emberek voltak, mindegyikük oldalán egy kard lógott, arcukon kaján és vágyra éhes szemek néztek a lányra. Kouno megrémült, de úgy, hogy alig kapott levegőt. Elkezdte a kiutat keresni és felmérte a fegyverei távolságát, de ekkor észrevette, hogy még két férfi jelenik meg, aki a fegyverei elé álltak, ezzel elzárva az utat.
-Áh! Kislány, mit keresel itt az éjszaka közepén?
-Mit akarnak?
-Unatkozunk egy kicsit! Úgy látom, hogy te is egyedül utazol.
-Hagyjanak békén!
Kouno hátrálni kezdett, egészen egy szikláig, de ekkor érezte meg a kezeket a hóna alatt, amik felemelik és kiemelik a vízből. Kétségbeesésében elkezdett rugdosni és kiáltani akart, de befogták a száját. Két férfi leteperte a földre és mohón simogatni kezdték a lány idomait, majd az egyik nekiesett a lány nyakának és erőteljesen szívni kezdte. Kouno könnyes szemekkel küzdött, majd sikítani kezdett, ahogy a torkán kifért. Csak remélte, hogy Sesshoumaru észreveszi, azt nem is sejtette, hogy a szellem már régen úton volt felé. Kouno összeszorította a térdeit és próbálta ellökni a gusztustalan férfiakat, de sokan voltak. Próbált visszaváltozni, de nem tudott. az elméjét annyira megbénította ez a helyzet, hogy elégé tudjon koncentrálni. Minden próbálkozása kudarcba fulladt, ekkor érezte, hogy egy kéz akar beférkőzni a lábai közé. Kouno teljes erejéből ordítani kezdett.
-Sesshoumaru! Segíts, kérlek!
-Azt hiszed, hogy bárki segít rajtad?
Kouno zokogott és beletörődött a legrosszabba, ekkor lehetett hallani egy halk süvítést, majd az egyik férfi nyakára egy zöld ostor tekeredett, ami elrántotta a lánytól. A fák között ott állt Sesshoumaru és olyan mérges volt, hogy szép arany a szemei vörösen izzani kezdett. Kezeit megropogtatta, majd elkezdett a halandók felé rohanni. Gyorsan megvillant a holdfénybe a keze, majd mindenhol vér folyt. Egy férfit sem hagyott életben. Szinte darabokra tépte őket, nem gondolkodott, csak ösztönösen cselekedett. Közbe egy pillanatra sem vette le a szemeit a lányról. Felült és a férfit nézte, aki jött megmenteni. Az egész auráját körbejárta az a félelmetes aura. Kouno akkora sokkot kapott, hogy nem is érzékelte a környezetébe történteket. Mikor mindenki meghalt, csak ő és Sesshoumaru állt a tó partján, Kouno felállt és könnyes szemeivel szétnézett, majd már nyugodt szellemre nézett, aki őt nézte. Kouno elkezdett zokogni, majd odaszaladt a szellemhez és az ölébe vetette magát. Sesshoumaru az elején meglepődött, de pár másodperc múlva átkarolta a zokogó lányt. Érezte, ahogy a sós illatú könnyek áztatják a kimonóját. Nem gondolta volna, hogy ennyire sokkolja a lányt. Egy kis idő múlva mikor érezte, hogy Kouno sírása hüppögésé alakult, felemelte a lány fejét a szemeibe nézett. Az a boldog szempár, amit már úgy megszokott a lánytól, most sehol sem látta. Egy gyenge és szomorú szemet látott, amiben a teljes megsemmisülés lángja táncolt.
-Most már minden rendben!
-Hm!
-Kouno, jól vagy? Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb.
Kouno erre megint elkezdett sírni, de most már a boldogságtól. Kitörölte a szemeiből a könnyet, majd elmosolyodott.
-Köszönöm!
-Nincs mit! Miért vagy emberi formába?
-Most nyertem vissza annyi erőt, hogy oda-vissza tudjak változni. Emberformába maradtam egy kicsit… akkor jöttek… nem tudtam visszaváltozni.
Sesshoumaru végignézett a lányon, aki még mindig meztelen volt. Tetszett neki a látvány, de nem akarta megbántani. Levette magáról a prémet, majd a lány testére tekerte, aki hálával teli szemekkel nézett rá. Újra egymást átkarolva nézték egymást, majd Kouno megemelkedett és egy puszit adott a szellem szájára.
-Hálám jeléül!
Sesshoumaru felemelte az egyik kezét, majd megérintette a lány arcát. Végigsimította, majd megállt a lány szájánál. Egy kis félmosolyt küldött, majd megemelte a lány állát és egy lágy és puha csókot lehelt a lány ajkaira.
-Elfogadom a háládat!
Kouno mosolygott egyet, majd kitörölte a szeméből az utolsó könnycseppet is. Végigsimította a férfi felső testén a kezét, majd eltávolodott és a ruhái felé indult. Érte, hogy egy erős kéz ragadja meg a karját. Visszafordult és Sesshoumaru nézett rá kérdőn.
-Itt maradok a közelben, de siess!
-Hai!
Kouno a ruhájához lépett, majd lassan kezdte felvenni a ruhái és a fegyvereit is. Mikor készen volt, a prémet a kezébe vette és elindult vissza. Úgy 100 méterre a tótól, találkozott a szellemmel és odaadta neki a prémjét. Lassan szótlanul lépkedtek tovább, míg el nem érték a táborhelyet. Kouno nagyon gyorsan el is aludt, de nem volt jó álma. Reggelt verejtékben feküdve kelt és zilált. Tudta, hogy az előző esti eseményeket élte át újra. Soha nem gondolta volna, de be kellett vallania, hogy gyengének érezte magát. Mikor kitisztult a látása, rögtön Sesshoumarut kereste, aki egy fa tövének dűlve nézte a távolt. Hallotta, hogy a lány elkezd mocorogni, majd érezte, hogy valaki odalép mellé. Ekkor megérezte a démoni kisugárzását, mai most sokkal gyengébb volt, mint máskor.
-Köszönöm, hogy tegnap megmentettél!
-Már egyszer megköszönted!
-Be kell valamit vallanom!- huppant le a szellem mellé, amit a szellem csak a szemével követett
-Mi lenne az?
-Gyenge vagyok, igazad volt! Nem tudtam semmit tenni…
-Én is ezen gondolkodtam…
-Kösz! Azért nem kell az orrom alá dörgölnöd.
-Hagyod, hogy befejezzem? Szóval, rájöttem, hogy nem vagy gyenge, csak olyan helyzetbe kerültél, amit eddig nem tapasztaltál, megijedtél és kész!
Kouno hálásan bólintott, majd a szellem vállára rakta a fejét és így nézték csöndbe a tájat. Nem tudták, hogy mennyi idő telt el, de már a nap nagyon fenn járt az égen. Nem akartak felállni, de tudták, hogy minél hamarabb el kell indulni, mert bármikor megsejtheti kelet, hogy elindultak.
-Sessh! Miért maradtunk itt egy napig?
-Várok valakit.
-Kit?
-Közöd?
-Bunkó!
-Már mondtam, hogy vigyázz a szádra… már itt is vannak!
Ekkor az égen megjelent egy sárkány felé és a nyeregben egy zöld valami. Kouno egy kicsit meglepődött, de nem ijedt meg tőlük. A sárkány, kinek két feje volt, lassan és puhán landolt a földön. A kis zöld gnóm leugrott a nyeregből és a férfi felé rohant boldogsággal a szemeibe.
-Sesshoumaru nagyúr! Olyan régen láttalak már…
A férfi fejbe ütötte a kis szellemet, aki elhasalt a földön. Kouno csak mérgesen nézett a mellette álló démonra, majd lehajolt a kis gnómhoz és felsegítette, aki hálával, csillogó szemekkel értékelte a kedvességet. Miután észhez tért, mélyen meghajolt a lány előtt!
-Örvendek a szerencsének, Kouno úrnő! Bármiben segítek, a nevem Yaken!
-Köszönöm, Yaken-sama!
-Mi hírt hoztál Yaken?
-Kelet elkezdett mozgolódni. Kouno úrnő követőit egyre jobban irtják, és még a nyugati kémek sem tudják megmenteni mind. Az öcséd, pedig éppen szerelmes, szóval rá sem lehet számítani. Kelet ura készül valamire, mert észak uralkodójával tárgyal…
-Touga-samával? Mit akar tőle?
-Szerintem, meg akarja sürgetni a ti…
-Értem! Még valami?
-Van a közelben egy keleti csapat, ami érdekelheti az uramat.
-Miért?
-Egymás ellen harcolnak. Két fiatal szellem a vezetőjük és kitették magukra Surrei szimbólumát. Azok velünk vannak…
-Nagyszerű! Akkor arra indulunk!
Kouno csak csöndben hallgatta. Nem értett egy szót sem abból, amit a két démon beszélt. Soha nem gondolta volna, hogy egy ország vezetése ilyen bonyolult folyamat. Az egy kicsit feldobta, hogy vannak még olyan szellemek, akik hűségesek hozzá, így csak hevesen bólogatott a javaslatra. Egy fél órán belül már a levegőben voltak. Kouno a sárkánylovon ült, akinek már tudta a nevét és nagyon megkedvelte Aunt. Sesshoumaru mellettük repült és a távolt kémlelte. Nemsokára meg is látta a közeli falut, amit Kouno is rögtön megismert. Megfogta a kantárt, és a föld felé irányította Aunt. Sesshoumaru nem nagyon értékelte ezt az önkéntes akciót, de követte a lányt. Amikor leért, már csak Yakent és Aunt látta. Gyorsan utánaszaladt a lánynak, nem akarta, hogy megint bajba keveredjen. Kouno rohant teljes erejéből, így a környezetét csak csíkokban érzékelte. Hallotta, ahogy mögötte szalad valaki, nem kellett nagyon gondolkoznia, hogy ki is lehet. Egy kis fogócska úgy sem árt, így a lány gyorsabb tempóra lépett. Sesshoumaru elmosolyodott és ő maga is tempósabban kezdett futni. Egy percbe sem tellett, amíg elérték a falu határát. Kouno hirtelen megállt és lelassított. Vett pár mély levegőt, hogy nyugodjon az izgatott lélegzete, majd az ekkor érkező szellemre nézett.
-Lassú vagy!
-Na persze!
Mind a ketten egyszerre léptek be a falu területére. Először nem találkoztak senkivel, ami egy kicsit megrémítette Kounot. A legrosszabbtól tartott, de ekkor egy ajtó vágódott ki és egy csapat gyerek szaladt felé. A lány elnevette magát, majd kitárta a kezeit. Az összes kisgyerek az ölébe landolt, felborítva a démonnőt. Nem sokára a felnőttek is megjelentek.
-Kouno! Te vagy az? Istenem!
-Kouno-sama! Gyere, játssz velünk, kérlek!- kérte az egyik kislány
-Mindjárt, csak még szeretném látni…
-Lányom, istenem, tényleg te vagy az?- lépett a tömegből egy férfi és egy nő
-ANYÁM, APÁM!- Kouno sírni kezdett és szorosan magához ölelte a két öreget.
Sesshoumaru csak undorodva nézett a tömegre, ahol mindenki ember volt, de ekkor megérzett több démoni jelenlétet, egyenesen a tömegből.
-Kouno…
-Én is tudom, Sessh! Démonok, gyertek elő…
Többen is előreléptek a csuklyájukat leemelve álltak Kouno elé. A lány egy kicsit hátrébb tolta az öregeket, majd úgy nézett a szellemekre, aki meghajoltak előtte. Mindenkin ott volt Surrei jelképe, egy főnix madár, amely egy lótuszvirágot ölel körbe. Kounonak ismerős volt a jelkép, de nem jutott eszébe, hogy hol láthatta.
-Üdvözlünk újra itthon, Kouno úrnő!- mondta a fiatal férfi- Mi generációk óta védtük a családodat, engedd meg, hogy most téged védjünk!
-Honnan tudjam, hogy nem akartok ártani Kounonak?- kérdezte Sesshoumaru
-Sehonnan, nyugat ura! Ő tudja!
Kouno lehunyta a szemeit és koncentrált, mindenki megdöbbenésére a lány körül apró gyöngyök kezdtek kirajzolódni, majd a szellemek felé röppent egy-egy. Mindegyik szellem homlokához érintődött, majd vörös fényt árasztott és eltűnt. Mikor el befejeződött Kouno kinyitotta a szemét és mosolygott. Ezzel jelezte Sesshoumarunak, hogy tényleg nem akarnak neki ártani.
-Megkérdezhetem, hogy miért vagytok ebbe a faluba?- kérdezte Kouno
-Majd én lányom! Gyertek bentebb, és mindent elmagyarázok.- mondta az öreg nő
Kouno követte az öregeket és a démonokat. Mellette Sesshoumaru lépkedett lassan és komótosan. Egy kicsit feszültnek érezte magát, de mikor érezte a lány meleg kezét a karjain, akkor megnyugodott egy kicsit. Beléptek a lakásba és Kounonak leesett az álla. Az ajtóval szembe egy hatalmas faliszőnyegen Surrei jelképe állt. Most már tudta, hogy honnan volt neki ismerős. Gyerek korában nagyon sokat nézte, boldog volt, ha nézhette. Kouno apja bekísérte őket egy hatalmas szobába, ahol valaha Kouno mindig játszott a falusi gyerekkel. Megrohanták az emlékek és nevetni kezdett halkan. Leültek egymással szembe és megvárták a teát és a szakét. Mikor már minden kész volt, az anyja leült és köhintett egyet.
-Most biztos azt kérdezed magadtól, hogy mi folyik itt! Nem véletlenül kerültél ide Kouno! Mikor édesanyád megszült téged, akkor én is a palotába dolgoztam, mint szolga és dajka! Az első 2-3 hónapban nem történt semmi. Mindenki boldog volt, de akkor kezdtek el lázadozni a fattyú ellen, vagyis ellened. Anyádnak rengeteg követője volt, köztük mi is a férjemmel. Mikor anyádnak menekülnie kellett én is mentem vele. Mikor lepecsételte az erődet, ide adott nekem, hogy vigyázzak rád és soha ne mondjam el, hogy ki vagy! Tudta nagyon jól, hogy ebben a faluban csak olyan emberek és leszármazottaik élnek, akik hűségesek Surrei úrnőhöz, most pedig hozzád! Soha ne is titkoltam, hogy kihez tartozom, de ezt biztos láttad a folyosón. Minden hónapban jelentettem a palotában és környékén élő és munkálkodó szellemvezetőknek, akik szintén melletted vannak. Most viszont az a nyomorult Hutso most mindenkit ki akar végezni. A démonok most azért vannak itt, hogy megvédjenek minket, de először el kellett intézni Hutso pribékjeit.
Kouno némán nézett maga elé. Mindenre gondolt, de erre soha nem gondolt volna. Nem tudta elhinni, hogy az anyja és apja végig tudta az egészet, de nem szóltak neki. Kicsit mérges volt, de inkább a megbántás munkálkodott a lelke mélyén.
-Miért nem szóltatok eddig?
-Az jobb lett volna? Csak most értél meg arra, hogy képes legyél ezt a terhet cipelni. Félő volt, hogy ha hamarabb tudod, akkor megroppansz a súlya alatt.
-Értem! Bennetek meg kit tisztelhetek?
-A nevem Kito, ő a húgom, Mimo. Mi vagyunk ennek a századnak a vezetői. Úrnő, sietned kell, mert ma este kivégeznek mindenkit, aki veled van. Délutánra várom a nagyobb seregeket, hogy kiirtsák a falut…
-Mi?- állt fel mérgesen Kouno
-Komoly helyzetben van kelet, most kellesz a legjobban. Hutso állandóan északkal és déllel egyezkedik, de szerencsére dél teljesen elzárkózott előle. Ők is téged akarnak, de észak egyre jobban hajlik Hutso felé.
-Hogy-hogy! Hisz apám északi volt!
-Igen, de az öccse és az anyja, nem a legkedvesebb szellemek közé tartozik. A nőnek van egy lánya, akit Sesshoumarunak ígértek, így nyugattal annyi problémája van, hogy te létezel!
Kouno lenézett Sesshoumarura, aki a szakés poharat tanulmányozta. Teljesen megsemmisült a lány, hisz a szellem eltitkolt egy olyan fontos tényt, hogy ő már vőlegény. Kouno tett egy pár lépést hátrébb, majd megemberelte magát. Rájött, hogy most már másra kell gondolnia és nem arra, hogy milyen jó Sesshoumaru mellett. Elhatározás ült ki a szemébe és elhatározta, hogy most már nem foglakozik a szellemmel, hanem csak az országa érdekeit nézi. Váltottak pár szót, majd elhatározták, hogy este elindulnak a palota felé, ami egy félnapi járóföldre van, így reggelre odaérnek.
Kouno elhatározta, hogy kényelmesebb ruhát vesz fel, játszik, majd lefürdik. Kellemes volt a víz és ellazította az izmait, ami szokatlanul erősek voltak. Felvette a köntöst, majd kiindult a kedvenc helyére. Ez egy kis dombtető volt, ahol mindig olyan szépen látszottak a csillagok. Az indulásig volt még pár óra és nem akart egy helyen lenni a szellemmel. Mérge és bánatos volt egyszerre, hisz elvesztett egy számára oly kedves személyt. Leült a dombtetőre, majd felnézett a csillagokra, amelyek még csak most kezdtek előbújni nappali rejtekük mögül. Szétterült a füvön és nagyokat sóhajtott.
„Nem értem, hogy miért gondolok rá ennyit… ő már vőlegény, de akkor is… Kouno felejtsd el, neked most más dolgod van”
Kounonak eszébe jutott egy ének, amit anyja énekelt neki, ha szomorú volt. Nem volt vidám a dal, de mégis felmelegítette mindig a kis szívét. Halkan, majd egyre hangosabban énekelni kezdett. Ekkor feltámadt a szél és a hangját elvitte a faluig, ahol az emberek megálltak és hallgatni kezdték a dalt. Sesshoumaru éppen a szellemekkel beszélt, mikor a fülét megcsapta egy lágy és csodálatos női hang, ahogy egy dalt énekel. Felállt és kilépett az utcára és hang felé kezdett sétálni. Lassan kiért a faluból és látta, hogy a domb, ahol a lány fekszik, virágokba van borulva, pedig ezek a virágok nincsenek itt. Ezek fehér rózsák voltak, amely körbeölelte a lány testét. Elindult felé, pedig nem akart nagyon, hisz tudta, hogy a lány mérges rá, azért, mert nem árulta el neki, hogy jegyese van, de nem is volt szándékába azt a nőt elvenni. Ostoba hagyomány áldozata ő is. Lassan megállt az éneklő lány előtt és tovább hallgatta az éneket. Az elmúlásról, de egyben az új kezdetről is szólt a dal. Szomorú és mégis egyben melengető érzés volt hallgatni. Mikor a lány befejezte a dalt, a virágok eltűntek. Kouno nem nézett fel, pedig nagyon jól tudta ki áll előtte.
-Mikor indulunk?- kérdezte a démonnő
-Ahogy kész vagy!
-Akkor máris indulhatunk!- állt fel a lány és szó nélkül elment a férfi mellett
Sesshoumaru egy percig sem habozott, rögtön a lány keze után kapott és erősen megszorította, maradásra kényszerítve. Kouno megfordult és a férfi szemeibe nézett. Sesshoumaru nem tudta eldönteni, hogy mit is lát a lány szemébe. Szomorúságot, mérget vagy esetleg elhatározást. Ekkor Kouno elfordította a fejét, és a földet kezdte el fürkészni.
-Miért hazudtál?
-Nem hazudtam, csak nem mondtam el neked!
-Akkor miért nem mondtad el?
-Miért kellett volna…
-AZÉRT, MERT AKKOR NEM TESZEK ÚGY, MINTHA ÉRDEKELNÉL!
Kitépte a kezeit és futni készült, de egy erős kar nem engedte messzire. Érezte, hogy a szellem hátulról átkarolja, és a nyakán érezte a férfi leheletét.
-Akkor még nem volt fontos, hogy tudd! Nem én döntöttem el, hogy kit kell elvennem, és nem is fogom, mert nem érdekelnek a hagyományok. Háború lesz, nem érdekel, de akkor sem hagyom magamat odaadni olyan valakinek, aki nem elég jó nekem!
-Miért játszottál velem?
-Soha nem játszottam…
-Akkor minek nevezed azt a mindent, ami történt? Olyan bolond vagyok, hagytam, hogy az orromnál fogva vezess. Ezért nem voltam én soha szerelmes és ezért küldtem el mindenkit, aki akart tőlem valamit. Nem akartam csalódni. Sajnálom, Sesshoumaru, de ezt a tényt, hogy vőlegény vagy, én nem tudom elfogadni. Most kérlek, eressz el, mert vár a népem!
A szellem elengedte és a látta, ahogy a lány arcáról egy könnycsepp hullik alá, majd Kouno elrohant. Egy darabig még maradt és nagyokat sóhajtott. Lassan elindult visszafelé, hogy elkészüljön ő is, de egész úton gondolkodott.
„Miért akarok vele lenni? Olyan jó, ha velem van, de ez az érzés, ami most emészti a lelkem… Lehet, hogy olyan leszek, mint az apám volt… mi lett belőlem!”
Egy fél óra múlva már mindenki indulásra készen állt az udvaron. Kouno még elbúcsúzott a szüleitől, majd elindultak. Kouno arcát az elhatározottság égette. Legelöl ment és a távolt kémlelte. Tudta, hogy merre menjen, így egyenesen arra tartott. Sesshoumaru mellette ment, mint nyugat ura. A többiek mögötte. Az éjszaka zavartalanul telt, így hajnalra el is érték a keleti főváros kapuját.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
