|
15. rész: A szenvedés
2007.11.11. 22:45
15. rész: A szenvedés
Kouno lassan lépkedett le a lépcsőn, egészen a nagyteremig, ahol már mindenki ott volt. Mindenki szépen kiöltözött, de ahogy Kouno belépett és lecsukott szemeivel lépkedett a főasztal felé, mindenki ránézett. Kínosan érezte magát, de egy kicsit megnyugodott, mikor meglátta Sesshoumarut, aki a fiatal és gyönyörű lány mellett ült. Egy kicsit összeszorult a szíve, de túltette magát rajta. Leült és várta, amíg mindenki megtalálja a saját helyét. Mikor már mindenki csöndben ült, felállt, hogy köszöntse az összegyűlteket.
-Üdvözlök mindenkit ezen a szép estén. Különösképpen üdvözlöm a vendégeinket, észak urát, úrnőjét és kedves lányát. Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetem az apám családját. Szégyellem, de még nem is láttam apámat, de majd talán egy későbbi időben.
Ekkor felállt a székéről az idős nő, akin megint egy gusztustalan narancssárga kimonó volt.
-Nem akarok még egy szót hallani, arról a mocskos…
-Elnézést asszonyom, de most az apámat és a fiát szidja. Ön most egyben a nagymamám is, ha jól tudom, így kérem, tisztelje meg annyival ezt a termet, hogy nem használ mocskos szavakat.- Kouno nagyon politikusan fejezte ki magát.
-Elnézést!
-El van nézve! Ott tartottam, hogy nem ismertem apámat, de ez már egy másik történet. Halandóként éltem eddig, ami néhányuknak szúrhatja is a szemét, de engem ez nem érdekel, az örökségen egyik része, hogy visszaszerezzem a hatalmamat, amit, mint látják, sikerült. A másik inkább a sorsom, amit ha nem bánják, akkor nem nagyon akarok elárulni. Most érezzük jól magunkat, majd utána beszélünk országainkat érintő dolgokról!
Kouno leült, mire kellemes csevegés töltötte be az egész termet. Mindenkinek hozták a finomabbnál-finomabb ételeket. Kouno mosolyogva nézett körbe, látta, hogy Sesshoumarut idegesíti a lány fecsegése, ami nevetésre késztette. A vacsora vége felé közeledett, mikor egy katona lépett be és egyenesen Kouno felé vette az irányt. Mindenki elhallgatott, csak Kentoru hunyorgott egy kicsit, de Kounot figyelte. A katona odalépett Kouno mellé és a fülébe súgott valamit, mire Kouno felpattant és egy szó nélkül kirohant. Mindenki követni kezdte. A kisebb tömeg egészen a palota bejáratához sietett, ahol néhány városi álldogált.
-Mi történt?
-Néhány fegyveres bejött a kocsmánkba, majd hirtelen randalírozni kezdett és felgyújtotta a kocsmánkat. Néhány helybelit megvertek és egy kislányt megöltek…
-Mi?
-Itt van úrnőm!
Egy idősebb nő lépett elő, kezeiben egy 4 éves körüli lány testét hozták. Letették az úrnő elé, ki lehajolt és felvette a lányt. Piszkos lett, de ez most egyáltalán nem érdekelte. A kislány arcából kisimított egy tincset és kereste benne az élet legapróbb jelét is. Egy kis keresgélés után már meg is találta. Rákoncentrált, majd mormogni kezdett egy imát. Kouno teste aranyban úszott és a haja is lebegni kezdett. Rátette a lány mellkasára a kezét, majd megcsókolta a gyerek homlokát. A fényesség körülvette mind a kettejüket, majd lassan halványodni kezdett és végül elmúlt a fényesség, majd a kislány pillái megremegtek, és lassan kinyitotta a szemét. Ahogy felnézett egy mosolygós arany szempárt pillantott meg. Kouno felállt és a kislánnyal a kezében elindult a városban. Mindenki elhűlve figyelte, hogy képes volt egy halottat újraéleszteni. Kentoru nagyon meglepődött. Mindenki követte Kounot a városon át, egészen a leégett kocsmáig. Ekkor Kouno letette a kislányt és elővette a legyezőjét. A tűzre nézett, majd hatalmasat ordított és legyintett egyet a legyezővel, mire a tűz semmivé lett. Egy újabb legyintésre, a házat fehér aura vette körbe és újraépült. Kouno fáradtan sóhajtott egyet, majd megfordult. Szemében olyan düh éget, amelyet eddig senki nem látott. Szemei vörösen izzani kezdtek és szavait a fogai között préselte ki.
-Ki tette ezt?
-Úrnőm! Ezek a katonák nem idevalósiak voltak…
-ÉSZAKIAK?
-A címer alapján igen!
-KENTORU MIRE VÉLJEM EZT?
-Csak tesztelni akartalak!
Kounonak sem kellett több. Egy pillanatra eltűnt mindenki szeme elől, majd csak Kentoru levegő utáni kapkodásának a hangjára lett mindenki figyelmes. Kouno egyik kezével felemelte a szellemet a földről a nyakánál fogva. Szemei még mindig vörösen égtek.
-HOGY MERÉSZELSZ AZ ORSZÁGOMBA MEGÖLETNI AKÁRKIT IS, CSAK AZÉRT, HOGY TESZTELJ! KI VAGY TE?
-Nem akarta… megöletni… senkit!
-MÉG EGYSZER EZT MERED TENNI, NEM LESZEK TEKINTETTEL ARRA, HOGY KI VAGY ÉS MILYEN SZÁLAK FŰZNEK HOZZÁD! EGY PERC ALATT KIROBBANTOM A HÁBORÚT, AMIBEN TE LESZEL A VESZTES ALANY!
-Úgy sem… teheted!
-ÚGY GONDOLOD? A KÖVETKEZŐ ALKALOMKOR KINYÍRLAK EGY PILLANAT ALATT.
Kouno ellökte az észak urát olyan messzire, hogy az úr nagyot pukkanva ment neki a szomszédos ház falának. Kouno odafordult az egyik nemeséhez.
-Mindenkit vigyetek vissza palotába, az elkövetőket, pedig csukjátok a nyomorult Hutso mellé. Ma estére ennyi volt a vacsora, holnap majd tárgyalunk!
-Hova készül úrnő!
-Oda, ahol kitombolhatom magam, anélkül, hogy bárkit bánthatok! Nem akarok senkit sem a közelembe tudni. Parancsolom, hogy az északiak ne hagyják el a szobájukat a mai napon.
-De úrnőm…
Kouno már nem hallotta meg, hanem szellemgömbbé alakulva száll fel és repült el gyorsan. Nem tudta merre, de repült, amíg csak úgy kívánta. Leszállt egy szép nagy tisztásra, ahol egy tó volt, melybe a víz egy kisebb vízesésről zúdult alá. Nagyon mérges volt és a legbosszantóbb, hogy elvesztette a fejét, amitől olyan dolgokat mondott, amit soha nem kellett volna. Kentorut meg akarta ölni, de tudta, hogy ezzel egy olyan eseményt indítana el, ami mindenkit megváltoztatna. Át kellett gondolnia a dolgokat és a palotában jelenleg most erre nem volt lehetőség. Leült a tó szélére és belelógatta a lábát. Kellemes meleg volt a víz, ami jelezte, hogy ez egy hévforrásból jön. Egy ideig csöndbe nézte a víz fodrozódását, majd zokogni kezdett. Nem tudta elfojtani a könnyeit, de most nem is akarta. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el, amíg sírt, de most már kezdett megnyugodni. Szipogva nézte a vízesést.
-Mi értelme élnem? Mi a sorsom? Talán az, hogy kibírjam ezeket, mindek is kellett a békés kis faluból elindulnom. Most itt vagyok, életeket mentek és tűröm, hogy így bánjanak a népemmel. Van egyáltalán értelme? Sesshoumarut is ideje lenne elfelejtenem, nekem nem jut semmilyen boldogság ebbe az életbe. Keményebbnek kell lennem, ha kell, áldozatokat kell hoznom annak érdekében, hogy jó úrnő legyek. Egyáltalán minek is akarok úrnő lenni?
Ekkor hallott meg maga mögött kisebb motozásokat, nem fordult meg, hisz úgy akart tenni, mintha nem is hallotta volna. Lóbálta a lábait a vízbe és közben figyelt mindenre. Tudta, hogy szellemek, mert az aurájuk elárulta. Többen is voltak és gonoszságot is érzett ezekben az aurákban. Lassan felállt és nyújtózott egyet. Megfordult és 15 északi katonát látott, akik fegyverrel a kezében álltak.
-Jó estét uraim! Segíthetek valamiben?
-…
-Úgy látom, hogy nem tudják, ki vagyok…
-Maga Kouno úrnő!
-Helyes! Akkor miben segíthetek?
-Az urunk szerint maga útban van, így…
-Várjon, kitalálom… talán meg akar öletni? Nagyon sajnálom szegényt, ha így gondolja, de magukat jobban sajnálom.
Kouno megropogtatta a kezeit és a vállait, majd becsukta a szemeit. Hallotta, ahogy mind a 15 katona neki ront, és egyszerre támadja. Kouno az utolsó pillanatban felállította a pajzsot, ami visszaverte a támadást, majd elugrott a földről és a levegőben egy vékony ostort hívott elő, ami elkapta az egyik karját és levágta. Az a katona ordítva esett a földre, Kouno tudta, hogy mögötte is vannak, így elővette a legyezőjét és nagyon suhintott egyet, mire orkán erejű szél támadt, ami elrepítette a férfit. A következő pillanatba, viszont figyelmetlen volt és két katona támadt rá, az egyiket alig tudta kivédeni, de a másiknak a kardja az oldalát végigkarcolta. Kouno felszisszent, de többet már nem foglakozott a fájdalommal. Elkapta az egyiket, és karmaival széjjeltépte annak ütőerét, a vér fröcskölődött a ruhájára, de nem érdekelte. A szájába került egy kis vér, amitől teljesen őrületbe került. Vérre vágyott, amitől a másik férfit is elkapta és egy könnyed karlendítéssel kitörte a férfi nyakát. Érezte, hogy egy penge hatol a hátába, de nem érzett fájdalmat, csak azt a vak őrületet, ami benne tombolt. Hallotta, ahogy a ruhái szakadnak, de most ezzel sem törődött. Az ostorával 4 férfit megölt és kettőt, pedig a legyezőjével. Minden irányból vérzett és nagyon gyenge lett, de nem adta fel. Koncentrált, majd előhívta a pengefalat, amitől a maradék szellemet széjjelvágta. Csak egy szellemet hagyott meg, akit ártalmatlanná tett. Annyi ideje folyt a csata, hogy mikor befejezték, akkor kezdett hajnalodni. Megfogta a szellemet, és húzni kezdte maga után, csak most érezte, hogy mennyire elfogyott az ereje. Lassan haladt, így a kora reggeli órákra már elérte a város kapuit. A kapuőrök ekkor meglátták a nőt, akkor gyorsan kinyitották az ajtót és elésiettek, de nő elutasította a segítséget. Tudta, hogy az óta már palota lakói is tudnak az esetről. Lassan haladt a városon keresztül üveges tekintettével maga után húzva az északi katonát haladt előre. Mindenki őt nézte, ahogy szakadt ruhában és véresen húz egy katonát maga után. A száján folyt lefele az ellenfele vére. Elérte a palotakaput, kopogás nélkül kinyitotta az ajtót és az egész palota lakóival találta magát szembe. Megállt és szemébe nézett mindenkinek. Páran nagyon megrémültek, ahogy a lány kinézett. Sesshoumaru a sor elején állt és érzelemmentesen tekintett a lányra. Kouno szeme találkozott Kentoru tekintetével, akinek a szeméből csak annyit lehetett leolvasni, hogy „hogyan élhette túl?”. Kouno megfogta a katonát és felemelte. Megszorította a sérült vállát, mire az feljajdulva ébredt.
-Mond katona! Hova tartozol?
-Északhoz!
-Ki küldött?
-…
-Ki küldött?
-…
-KI KÜLDÖTT?- szorította meg a sebét a lány, mire a férfi felordított.
-Kentoru nagyúr!
-Köszönöm! Lássátok el! A többiek holtestét, pedig tisztességgel temessétek el.
Kouno eleresztette a férfit, aki nagyot huppant a földön, majd megvárta, amíg pár katona felveszi és elviszi a kezelőhelyre. Kouno addig csak Kentorut nézte, akinek megváltozott a tekintette, a szemeiben most már félelem ült, ami Kounot nagyon felderítette, mert csak most érezte, hogy mennyi erő áramlik a testében. Közelebb lépett és a szemei kezdtek változni, először vörösen izzottak, majd elkezdtek a szemei besárgulni, addig, míg nem lett az egész szembogara sárga színű. Lassan haladt az észak urához, majd egy kis távolságban megállt. Szemeit rászegezte a férfira, akiben már nem kis félelmet, hanem egy óriásik érzett.
-MIT TETTÉL?
-…
-Jól van, nem kell magyarázkodnod! Mit mondtam este? Az országod fel van készülve egy háborúra?
-Ezt nem mondja komolyan úrnő?
-Ne aggódjatok! Nem lesz háború! Viszont az északiak olyan bűnt követtek el, amit senkinek nem szabadna…
-Az zavar, hogy megpróbáltalak megölni?
Kouno akkorát nevetett és olyan nevetést hallatott, amitől mindenkinek felállt a szőr a hátán. Sesshoumaru közelebb lépett, mert sejtette, hogy ebből nagy baj lesz és aggódott is a lányért, hisz súlyos sebeket kapott.
-Annyiszor ölhetsz meg, ahányszor akarsz! Engem a városiak és a keletiek érdekelnek. Az, hogy megöletsz egy kislányt, aki annyit ért ebből a világból, mint egy alma, az a leggusztustalanabb dolog, amit hallottam! Hutsot jöttél megmenteni? Félted a hatalmadat nyugaton, ezért megsürgeted az esküvőt, amely Sesshoumaru és a húgod között kötettik, csakhogy… itt nem fogod megszervezni az esküvőt. Hutsot viheted, él és virul, habár az idegei egy kicsit labilisak mostanában. Talán a méregtől, ami benne van.
-Itt lesz az esküvő!
-Szerintem ebbe lesz egy kis beleszólása Sesshoumarunak is, nem?
-Úgy van! Nem csak a húgos házasodik, hanem én is!
-Az nem fontos!
Sesshoumaru csak morgott és közelebb lépett, de Kouno megállította. A fejét megrázta, mire a férfi csak morgott tovább. Kouno elhatározta, hogy hideg fejjel fog gondolkodni és nem hagyja magát megvezetni.
-Most ennyi, majd még beszélünk, de most vennék egy fürdőt, mert a vér rám száradt.
Kouno elindult, de azért nem halasztotta el, hogy ne menjen neki Kentorunak. A lány megkérte Sesshoumarut, hogy menjen vele, ettől az északi úr húga tiltakozni kezdett, de egyikük sem foglalkozott vele. Kouno belépett a palotába, majd felfelé indult, elérték a szobája ajtaját, majd bentebb léptek. Sesshoumaru már tudta, hogy mit várjon, ezért a lány mögött maradt. Ahogy becsukódott az ajtó, Kouno felnyögött a fájdalomtól, majd összeesett. A férfi megtámasztotta, és az ágyhoz vitte a lányt, aki nyögött a fájdalmába.
-Azon csodálkozom, hogy eddig nem mutattad ki a fájdalmad!
-Valahogy nem éreztem…
-Túlságosan belekóstoltál a gyilkolásba. Megízlelted a vérüket?
-Igen!
-Gondoltam! Most egy pár napig zavaros lesz az álmod, és újra gyilkolni akarsz majd, de itt leszek és megakadályozom. Tiszta seb vagy, szerencse, hogy van egy gyógyírom.
-Mi lenne az?
-A főzeted, amit csináltál még nyugaton. Feküdj le!
Kouno teljesítette a parancsot, és a férfire bízta magát. Tudta, hogy megbízhat benne. A férfi eltűnt a fürdőszobába, majd egy tál melegvízzel teli tállal tért vissza. Levette a lány ruháit és nem törődve vele, hogy a lány teljesen meztelen, vizes ronggyal törölgetni kezdte a testét, majd mikor végzet, akkor betakarta és a sebeire kente a főzetet, majd a lány szájára szorította a kezét. A lány üvöltött fájdalmába. Kínjába felült és a szellembe kapaszkodva üvöltött tovább. A sebei begyógyultak, ő, pedig verejtékes homlokát törölgetve pillantott fel a szellemre. Ismét találkozott a tekintetük, most érezték csak, hogy mennyire fontos a másik jelenléte nekik.
-Köszönöm! Mond… helyesen cselekedek egyáltalán?
-Azt csak neked kell tudni…
-De én ezt… nem bírom! Legszívesebben kitekerném…
-Ne tedd! Azzal csak neki segítesz! Vannak még hiányosságaid, de alapjába véve jól tetted a dolgokat. Holnaptól, pedig edzeni foglak, mert eddig csak a hatalmadat használtad, ami fogyasztja az életerődet…
-Miért segítesz?
-Ha én azt tudnám… A lényeg az, hogy azt érzem, hogy meg kell védenem téged. Holnaptól kezdve keményen edzünk, most pihenj…
-Mi lesz az esküvővel?
-Mi lenne? Részemről nem lesz esküvő, ezt holnap közlöm is, de ezzel…
-Nyugatnak hátránya lesz, és ki tudja, hogy mikor támadják meg…
-Téged az ne izgasson, az már…
-De izgat!
-Miért?
-Mert nekem nyugat nagyon fontos hely, és részben odatartozom! Majd kitalálunk valami okosat, rendben?
-Rendben!
-Ne menj el, maradj itt, mint nálatok!
Kouno arrébb ment az ágyon, hogy helyet adjon a szellemnek. A szellem nagyot sóhajtott, majd levette a páncélt és befeküdt az ágyba. Nézték egy darabig egymást, majd Kouno elaludt. Másnap dél fele kelt csak fel, a férfi ott volt a szobába és reggelizett. Mikor meglátta az álmos lányt, felállt és egy tányér ételt adott neki.
-Egyél és menjünk edzeni! Fárasztó napod lesz! Amúgy már többen is kerestek!
-Kik?
-Sorba mondjam?
-Hai!
-Egy nemes, aki a hadi ügyeket rendezi, majd Kentoru és végül a kedves húga, hogy megkérjen téged, hogy szálljál le rólam.
-És?
-Mondtam neki, hogy eddig sem voltál rajtam, azt pedig, hogy ne beszélgessek veled és ne legyek a közeledbe, még az istenek sem akadályozhatják meg.
-Erre?
-Felhúzta az orrát és szipogva elrohant!
Kouno és Sesshoumaru egy percig némán nézték egymást, majd egyszerre tört ki belőlük a nevetés. Nagyon mókásnak találták a lány gyerekes és csöppet sem hercegnői viselkedését. Ezután Kouno kérdezte, hogy a nemes és Kentoru mit akart, de sajnos erre nem tudott a férfi válaszolni. A lány megkérte az egyik szolgálót, hogy hozzon neki egy olyan ruhát, amibe kényelmesen tud harcolni. Egy 10 perc várakozás után az úrnő kapott egy rövid kimonót, amely néhány esetbe, zavarba ejtően rövid volt. Az öve piros volt, a kimonó maga, pedig fehér színű. Felvette, majd a lábára egy hosszúszárú csizmát húzott. A haját leengedte, ami a feneke alá ért. Berakta a kardokat, majd elkészült Sesshoumarura nézett, aki kacéran és egy kicsit sem leplezve nézett végig a lányon, aki teljesen elpirult. Együtt léptek ki a szobából és indultak el az edzőtér felé. Közben találkoztak a nemessel, aki elmesélte, hogy északi katonák nagyon készülnek valamire, mert csoportosan járják a várost, eddig nem okoztak komolyabb gondot, mert a katonák mindig jó helyen voltak és időben. Kouno több embert állított az ügyre, hogy a városiak biztonságosabban éljenek. A küzdőtér a palota hátsó végében volt egy kisebb térnél. Ez a kis hely mindenhonnan láthatóvolt, így a titkos edzéseket csak egy eldugott terembe végezhették. Most, hogy a katonák értesültek, hogy az úrnő fog edzeni, mindenki, aki szabad volt, ott legyeskedett a terem közelébe. Mire Kouno odaért egy kisebb nézősereg várta. Kouno egy kicsit ideges volt, de nem tehette, hogy visszahátrál, mert tényleg nem tud harcolni igazán, így szükséges volt az edzés. Beléptek a terembe, majd Sesshoumaru körbenézett.
-Itt nem lesz alkalmas! Menjünk ki a szabad ég alá, itt csak tönkretennénk az épületet.
-Hai, sensei!
-Ezt hagyd abba!
Kiléptek a térre, ahol mindenki állt. Kouno megállt a férfi előtt és lentebb húzta a ruháját, nagyot sóhajtott, majd a kardjára tette a kezét. A férfi elhúzta a száját, majd lesütötte a szemeit.
-Most megnézem, hogy mekkora reménytelenség vagy!
-Csak gyere, és mindjárt megtudod!
-Nagy a szád kislány!
-Csak úgy, mint a tiéd!
Sesshoumaru elnevette magát, majd kirántotta a kardját és nekitámadt Kounonak. Tudta, hogy a Tensaigával senkit nem tud megölni, de harcolni, még tud vele.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
