|
21. rész: Út északra
2007.11.11. 22:41
21. rész: Út északra
Az éjszaka meg sem álltak. Reggelre elérték kelet határát. Innentől pár napi járóföldre volt észak fővárosa. Úgy gondolták, hogy ideje egy kicsit megpihenni, hisz az éjszakát vándorlással töltötték. Letáboroztak egy kis patak mellé, a fák árnyékába. Tukiono és Sesshoumaru egy fának dőlve pihent, míg Kouno tétlenül álldogált. Nem tudta, hogy mit tegyen magával. Nem volt fáradt és csak úgy tombolt az energiától. Elhatározta, hogy elmegy, lefürdik. Lesétált a patakhoz és levette a csizmát és térdig belegázolt a vízbe. Kellemesen hűs volt a víz, ami nagyon jól esett neki a nagy melegben. Futkosott néhányat, majd leült egy kőre és a fellegeket nézegette. Hallotta, hogy valaki van a közelében, de nem zavartatta magát, hisz ő most egy kicsit képzetlen harcos, akinek a nagy Sesshoumarura kell vigyázni. Tudta, hogy nem a barátai azok, hanem egy idegen. Becsukta a szemeit, majd ledőlt a sziklára. Nem kellett sokat feküdnie, mikor árnyék vetült az arcára. Kinyitotta a szemeit, és 3 északi katonával találta magát szembe.
-Jó reggelt! Miben segíthetek?
-Maga már északon van és ide tilos a bejárás… kérem, hagyja el a területet…
-Tévednek! Ez még ha jól gondolom akkor még Keleté, vagyis Kouno úrnőé. Tehát nem vagyok rossz helyen.
-Téved ez már Kentoru úré…
-Nem! Nézzék!
Kouno felült és unottan mutatott egy erdő felé, amely mögött hatalmas hegyek húzódtak. Nem nézett a katonákra, sőt egy érzelem sem látszódott az arcán.
-Annak az erdőnek a végén van észak határa. Ha odaérek, akkor majd megállíthatnak, de addig kérem, ne takarják el a napot.
Kouno visszadőlt a sziklára és becsukta a szemeit. Érezte Tukiono és Sesshoumaru szagát, de nem akarta, hogy beleavatkozzanak. A katonák döbbenten nézték a nőt, akik visszafeküdt a kőre és nem is törődik velük.
-Idefigyelj asszony! Ez már itt észak és azonnal takarodj innen!
-Már elnézést, de már mondtam, hogy ez nem észak területe…
Kouno ekkor gyorsan legurult a kőről és nagyon is jól tette, mert az egyik katona a kardjával a kőre ütött. Kouno a földön térdelt, majd felnézet a katonákra. A szemei teljesen érzelemmentesek voltak. Felállt és megrázta a fejét.
-Ejnye fiúk! Hisz ez nem ér! Három férfi egy nő ellen, ráadásul semleges területen?
-Pofa be! Dögölj meg!
-Jaj, de csúnya szavak egy tisztes katonától.
Kouno incselkedett még velük, majd gyorsan elugrott, mert egy kard vágódott bele a földbe. Gyorsan elrohant a kardjáért, amit egy fának dőlve hagyott. Amikor odaért a fához, látta, hogy a két férfi ott áll és ránéz.
-Nem kell segítség! Majd szólok, hogy mikor gyertek ki, rendben?
-Ja!- mondta Tukiono
Kouno ismét rohanni kezdett és olyan gyorsan, hogy alig lehetett követni. Megállt a katonák előtt a vállán tartva hatalmas kardját. Az apja hagyatékát használta. Elkezdte fél kézzel emelgetni a kardot, így kocogtatva meg a vállát vele.
-Na mi van! Nem akartok megölni?
Két katona rohanni kezdett, majd az egyik eltűnt Kouno szeme elől. A lány egy percre lepődött meg, de utána visszatért a lélekjelenléte. A látható férfira koncentrált, aki egyenesen nekirontott. Kouno a kardját még mindig a vállát tartva elhajolt és a másik kezével megfogat a férfi karját, majd csavart rajta egyet, aki kiejtette a kardot és üvöltött egyet. Ekkor érezte meg Kouno a háta mögött a másik férfi jelenlétét. Leemelte a kardot és egyet suhintott. A mögötte álló férfi a fának repült, ami nagyot recsegett. A férfi a földre csúszott és a fejét lehajtva ült tovább. Kouno elhúzta a száját, majd a két férfire nézett, akiből az egyiket a kezeibe tartotta. Kouno füttyentett egyet, amire először Tukiono ugrott ki a fák közül és odaszaladt Kounohoz. Valahogy tudta, hogy most neki meg kell játszania magát.
-Kik ezek?
-Valami katonák! Azt hiszik, hogy északon vagyunk és ki akartak zavarni…
-De ez még kelethez tartozik… Kouno úrnőé…
-Én tudom, d nekik hiába magyaráztam. Reino… légy olyan aranyos és elmagyarázod annak az úriembernek, amíg ezzel foglalkozom…
-Ahogy akarod, Zoe.
Tukiono elővette a gyerekes mosolyát, majd közelebb lépett a katonához. Ekkor lépett elő Sesshoumaru és a szokásos közönyös arcot vágta.
-Elég legyen! Nem a feladatotok, hogy katonákat öljetek! Fogjátok magatokat vissza, mert nem állok jót magamért.
-Értettük nagyuram!- mondta Kouno, majd eleresztette a katona kezét, aki nyögve a fűre zuhant.
A két katona egy kis idő múlva felállt és elindultak a harmadik társukhoz, aki ekkor kezdett ébredezni. Belekaroltak, majd a jövevényekre néztek. Csodálkozás ült az arcukon.
-Sesshoumaru nagyúr? Hát te…
-Én vagyok! Mondjátok meg Kentorunak, hogy nem akarok harcot, ezért elveszem a húgát. Pár napon belül ott leszek a testőreimmel. Készüljön fel.
-Értettük!
A katonák olyan gyorsan eltűntek, amilyen gyorsan csak tudtak. Amikor a többiek kellő távolságba tudták a katonákat. Kouno elkezdett nevetni, majd csatlakozott hozzá Tukiono és végül Sesshoumaru. Mind a hárman annyira nevettek, hogy az már alig bírták ki. Megfájdult a hasuk és Kounonak le kellett ülnie. Még egy fél órát itt ültek, amikor kezdtek unatkozni. Tukiononak eszébe jutott Kouno támadása.
-Kouno, nagyon ügyes voltál… ennyire könnyű kezelni ezt a kardot?
-Dehogy! Fogd meg!
Kouno átnyújtotta neki a kardját. Tukiono felállt és fel akarta emelni a kardot, de az a földbe vájódott és nem tudta kiemelni. Hiába erőlködött nem sikerült neki. Sesshoumaru csak pislogott párat, majd nézte, ahogy a lány odamegy, és fél kézzel felemeli.
-Ilyen erős vagy?
-Nem, de ez a kard csak nekem készült, így csak én tudom használni. Menjünk, mert itt esteledik ránk. Keressünk egy biztonságosabb helyet…
-Egyet értek!- mondta Sesshoumaru
Mind a hárman elindultak. Délutánra találtak egy barlangot, amit szerencsére egyedül laktak. Tüzet raktak, majd lassan pihenni mentek. Kouno maradt fenn, mert nem tudott aludni. Kiült a barlang szája elé és nézte a csillagokat. Egy fél óra múlva érezte, ahogy egy meleg prém simul a hátára. Hátrafordította a fejét, és mögötte megpillantotta a nyugati urat. Sesshoumaru mellé ült és hallgatott. Nézték még egy kicsit a csillagokat.
-Mi a baj Kouno?
-Fogalmam sincs! Mióta elmentünk olyan, mintha hibáztam volna…
-Dehogy hibáztál! Senki nem fogja tudni, hogy itt vagy! Azt hiszik, hogy otthon vagy! A nemeseknek is ezt mondtad, nem?
-De, csak olyan érzésem van, mintha hiányozna valami…
-Én tudom! A mosolygás!
-Hmmm! Lehet! Nem szoktam meg, hogy ilyen fapofát vágjak mindenre…
-Figyelj! Ha elérjük északot, akkor én nem lehetek…
-Tudom, de azért néha nézzél rám…
-Megpróbálok! Figyelni fognak, hisz az elején úgy is gyanakodnak, hogy ti vagytok azok…
-Tudom, ezért használtam vérmágiát. A véremmel van eltakarva a varázslat. Csak azok látnak át rajta, akiben van az én véremből…
-Akkor ezért látlak benneteket olyannak, mint a varász előtt?
-Igen, hisz kaptál a véremből. Tudom, hogy holnaptól átlépjük észak határát, és nem fogsz még a közelembe sem jönni… én mindig ott leszek melletted, akkor is mikor nem látsz!
-Ne nehezítsd meg a dolgodat… jobb lesz ez nekünk így…
-Azt akarod mondani, hogy az eddigiek csak a tévedés része volt?- csillant meg vészesen a lány szeme
-Nem, de nem is lett volna szabad, hisz…
-KÖSZ!
Kouno olyan mérges lett, hagy alig bírta visszafogni magát. Felállt és lenézett a szellemre, aki az arcát fürkészte. A lány szemei lángoltak az indulattól.
-Tudod, Sesshoumaru! Te egy nagy szemét vagy, hisz játszottál velem és egyáltalán nem is gondoltad komolyan… jobb is, ha tényleg elveszed az a nőt, hisz akkor ti ketten olyan lennétek, mint zsák a foltján.
Kouno kirohant az éjszakába, majd meg sem állt, míg nem tudta magát elég messze. Leült a földre és zokogni kezdett. Soha nem szakadt meg neki ennyire a szíve, hisz most egy olyantól kapott bántást, akitől nem is várta volna. Eközben Tukiono felállt és odasétált a szellemhez. Sesshoumaru felállt és a szemébe nézett barátjának. Tukiono hatalmasat behúzott neki, aki csak némán tűrte.
-Hogy tehetted? Nagyot csalódtam benned barátom…
-Ez lesz a legjobb, ha nem tettem volna, akkor nem tudta volna elzárni maga elől az érzéseit, és lebukott volna. Így viszont utál, amitől senkinek nem lesz feltűnő
Tukiono teljesen ledöbbent. Azt hitte, hogy a férfi tényleg ezt érzi, de most arra jött rá, hogy maga a nyugati démon is szenved, de a lány érdekében csak ezt tehette. A déli út nagyot sóhajtott, majd leült Kouno helyére. Nézni kezdte a csillagokat némán, majd mikor érezte, hogy a társa lehuppan mellé, csak akkor szólalt meg.
-Miért nem mondtad meg neki?
-Akkor nem tudta volna megjátszani magát, hisz akkor egy másik gyerekes játéknak gondolta volna… Soha nem értette volna meg, hogy milyen nagy tétje vannak annak, amit most tenni készülünk… Csak egy mókának…
-Nem tartja annak, hisz a városát és a gyermekét ölték meg. Ezt ő sem gondolja már játéknak. Azért mert néha gyerekesen gondolkodik, az csak jó, hisz én így gondolkodok, de eddig még senki nem járt túl az agyamon. Sesshoumaru te is tudhatnád, hogy mit jelent neki ez az út, hisz te most készülsz előtte meglátogatni a jegyesedett. Szenved anélkül is, hogy te az mondanád… gondolj bele!
-Tudom, de így lesz a legjobb, ha mindennek vége, akkor majd bocsánatot kérek tőle…
-Ebben két dologban nem értek egyet, vagyis egyben, de a másikat, pedig nem rétem… Az, hogy te miért kérsz bocsánatot, hisz eddigi életed során senkitől nem kértél még bocsánatot… Ezt nem értem. A másik, amiben nem értek egyet, hogy később kérsz tőle bocsánatot, hisz lehet, hogy akkor már késő lesz…
-Ne légy bolond!
-Ahogy gondolod, én figyelmeztettelek! Most megyek, alszok, majd ébresszetek…
Tukiono el is ment aludni. Nem kellett sokat várni, máris lehetett hallani a férfi horkolását. A fennmaradt démon a csillagokat és az erdőt fürkészte, míg ő is álomba merült.
Mikor kinyitotta a szemét, még hajnal volt. Körbenézett, de nem látta sehol Kounot. Egy kicsit félt, de ekkor megérezte a lányt, ahogy közeleg. Becsukta a szemeit, mintha aludna, de követte a lány minden mozdulatát. A lány belépett a barlangba, a szemei álmosan csillogtak. A férfi tudta, hogy egész éjszaka nem aludt és sírt, hisz érezte a lány könnyeinek sós illatát. Kouno ahogy belépett, ránézett a szellemre, majd egy szó nélkül ledűlt a fal tövébe és becsukta a szemeit. A férfi egy darabig még nézte a lányt, majd ő is visszaaludt. Úgy 10 fele járhatott az idő, mikor mindenki ébredezni kezdett. Először Kouno nyitotta ki a szemeit, majd Tukiono, végül Sesshoumaru. Kouno mikor meglátta, ahogy a férfi felkel, rögtön készülődni kezdett, majd kilépett a barlangból és megállt előtte. Mindenki elkészült és indultak. Elől ment Sesshoumaru, hisz most hármuk közül ő volt a nemes. Tukiono és Kouno mögötte mentek, mintegy védve a szellemet. Tukiono aggódva pislogott a lányra, aki álmosan nézte a földet. Néha annyira elbambult, hogy megbotlott és majdnem beverte a fejét. A szemeiben, viszont nem álmosság, hanem végtelen nagy szomorúság tükröződött. Az út hátralévő részébe Tukiono próbálta felvidítani, de mintha a falnak beszélt volna. Kouno nem reagált semmire. Egy mosoly nem hagyta el az arcát, amely már oly megszokott volt a démonnőtől. Estére elérték észak határát. Ekkor megpillantották a pajzsot, amely az egész terültet körbevette. Kouno szédült és a rosszullét kerülgette. Mind a két fiú észrevette.
-Kouno jól vagy?- kérdezte Tukiono
-Soha nem éreztem ennyi erőt! Az, hogy ez az én erőm, még rémisztőbbé teszi. Ha én ezek átmegyek, akkor rögtön lebukunk. Már így is tudják, hogy jövünk… szerintem várjuk meg őket… rosszul vagyok…
Kouno ekkor szédülni kezdett, majd elsötétedett előtte a világ. Sesshoumaru kapta el az utolsó pillanatba. Nem értették, hogy miért lehet ennyire rosszul a saját erejétől. Letámasztotta a lányt a fához és elhatározták, hogy itt maradnak, addig, míg Kentoru nem jön eléjük. Az egész éjszakát itt töltötték. Úgy éjfél felé tért magához a démonnő. Kicsit kába volt és látszott, hogy nem tiszta még a feje. Tukiono érdeklődött, hogyan érzi magát, de nem nagyon kapott választ. Egy pár perc múlva Kouno felült és a pajzsot kezdte el nézni.
-Anyám nem egy kis részt használt belőlem! Ez az erő, ami itt lakik, az sokkal erősebb, mint a mostani erőm. Ráadásul valami még szennyezi is az erőmet és az van rám ilyen hatással. Ha nem találok ki gyorsan valamit, akkor könnyen bele is halhatok.
-Úgy látom, hogy Kentoru nem akar jönni!- mondta Sesshoumaru
-Aha! Erre is kitalálok valamit!- mondta szomorúan a lány- én nem mehetek be, hisz akkor Kentoru megfogja érezni, hogy olyan személy jött át, akinek olyan az ereje, mint az enyém… olyan személy meg nem sűrűn mászkál errefelé, de ha…
-Mit találtál ki?
-Azt egyenlőre nem kötöm az orrodra…
-Vigyázz a szádra!
-Te is Sesshoumaru! Hisz ne feledd, a ruhám ellenére még én vagyok kelet úrnője!- mondta kimérten a lány.
Kouno felállt és elindult az erdő mélye felé, magára hagyva a két fiút. Tukiono szeme csillogott és a barátjára nézett.
-Ezt megkaptad!
-Hallgass!
Kouno elég messze ment el, ahol is talált egy kis tavat és egy kis tisztást. Tudta, hogy elég jó hely lesz, hogy sikerüljön az, amit eltervezett. Leült a tavacska partjára és nézte a vizet. Ekkor felállt, majd becsukott szemmel intett a víz felé, ami befagyott egy intésére. Begyalogolt a közepébe, majd egy újabb karlendítésre kis apró víz gömböt törtek ki a befagyott tóból. Kouno összegyűjtötte őket, majd visszasétált a partra. Ahogy a lábai szárazföldet értek a víz kiolvadt. A kis gömböket letette a földre. Megharapta az ujját, mire abból apró vércsepp jelent meg. Az első csepp vér az első gömbre esett, majd így tovább, mikor minddel végzett. Imára tette a kezeit és becsukta a szemeit.
-Vérem, mint pajzs, úgy hatol be ellenséghez!
A kövek világítani kezdtek ezüstszínűen, majd néha pulzáltak egyet. Mikor a pulzálás elmúlt, akkor már csak enyhén derengtek a kövek. A derengés viszont nem múlt el. Ekkor Kouno felemelte őket és a szívéhez fogat mindegyiket.
-Nyakék legyen minden pajzsból!
Mikor újra kinyitotta a tenyereit, akkor három nyakéket pillantott meg enyhe derengéssel. Elégedett volt a munkájával, hisz most csinált ilyet először. Úgy gondolta ezzel bemehetnek, de nem bukik le, hisz azt hiszik majd, hogy kapták. Elindult visszafelé. A rosszulléte nem múlt el, egyre jobban érezte a gonosz aurát az ereje körül. Valami még zavarta, de azt már nem tudta elmondani, hogy mi. Mikor visszaért a veszekedő fiúkra nézett, majd szó nélkül a kezükbe nyomta a nyakéket.
-Vegyétek fel! Bemegyünk!
-Mi ez?- kérdezte nyugat démona
-Ezek pajzsok, amiket most készítettem. Megérzik, hogy beléptünk, hisz az én erőm, de mikor látják a nyakunkba, akkor azt hiszik majd, hogy mi Kounotól kaptuk!
Kouno beleakasztotta a nyakába, majd jól láthatóan előrerakta, hogy ne legyen kétség. A fiúk is követték a példáját, majd elindultak. Ahogy egyre jobban közeledtek, Kouno hirtelen megtorpant, majd a szája elé kapta a kezét. Egy percig állt, majd szédelegve tovább indult.
-Jól vagy?- kérdezte Sesshoumaru
-Mit érdekel az téged! Te csak törődj magaddal és a feleségeddel!
Sesshoumaru mérgesen morgott egyet, majd elkezdtek veszekedni. Kouno annyira mérges lett, hogy arról is elfeledkezett, hogy rosszul van. Ahogy beléptek a pajzson, mindenki körül szikrák csaptak fel. Kouno könnyebben haladt előre, hisz ez az ő ereje. Megfogat a fiúk kezét, akik lemaradtak, majd elkezdte őket húzni. Ahogy átértek, mindenki elkezdett lihegni, hisz minden erejüket bevetették, hogy átérjenek. Kouno letérdelt a földre és a szája elé tette a kezét. Itt sokkal jobban érezte a taszító erőt. Pár perc múlva egy kisebb katonai különítmény jelent meg, élükön Kentoruval. Önelégült mosoly futott végig az arcán, mikor látta a jötteket.
-Üdv benneteket! Megkérdezhetem, hogy minek köszönhetem a látogatásotokat?
-Már megüzentem a katonáiddal! A húgodhoz jöttem…
-Minek, hisz neked ott van Kouno! Amúgy hol vannak, hisz veled van egy nő és egy férfi, akik Kouno és Tukiono is lehetnének…
-Lehetnének, ha úgy néznének ki. Ezek ketten a nyugati hadsereg elit tagjai közé tartoznak. Sajnos van egy barátom otthon, aki nagyon félt, mert még azt hiszi, hogy gyenge vagyok… Ez most nem tartozik ide…
-Még mindig nem válaszoltál nekem! Mit keresel itt és kik ezek?
-Már mondtam, hogy a katonáim. A nőt Zoenak, a férfit, pedig Reinonak hívják…
-Te lány! Te vagy nekem a leggyanúsabb! Válaszolj egy kérdésemre!
-Igen nagyuram?
-Hol található a nyugati palotában a könyvtár!
-A főépület bal szárnyának harmadik emeletén. Ott van egy kutyát ábrázoló szobor, ami elég csúnya, azzal szemközti szoba.- válaszolta Kouno komoran
-Helyes! Sesshoumaru mit akarsz?
-Háború lesz, megint kitört a démonháború… Kouno dühöng…
-Hol van Tukiono?
-Visszament délre, hogy a seregeit toborozza. Kouno mellé állt. Kouno most jelenleg a várost irányítja, és a tetemeket temetik el. Most kezdődnek az újraépítések… Nekem nem áll módomban háborúba bocsátkozni, hisz nem elég felkészültek a seregeim, ha megnősülök, akkor észak és nyugat között létrejönne egy barátsági szerződés…
-Bölcsen gondolkodol! Kouno szenved?
-Igen!
-Hahahaha! Megérdemli, hisz visszautasította a jegyességet, amit ajánlottam neki. Most sirathatja a szeretett országát, a nyomorult!
Kouno előrébb lépett és ökölbe szorult kezével meghajolt Kentoru előtt. A férfi ránézett, majd megkérdezte, hogy mit akar.
-Elnézést, hogy beleszólok uraságaitok beszélgetésébe, de Kouno úrnő üzent önnek valamit.
-Ó, mi lenne az?
-Idézem… hogy is volt, ja meg van!... Kedves Kentoru! Dögölj meg! Üdv Kouno
-Kedves, de ha ő ott van, akkor hogy akar ártani?
-Én azt nem tudhatom nagyuram és csak az üzenetét hoztam el neki…
-Hogy jutottatok át a pajzson?
Sesshoumaru hátralökte Kounot, de még gyorsan ránézett mérgesen. Előrébb lépett, majd felemelte a nyakláncot. A nyakék még mindig fényesen derengett.
-Ezt adta nekünk! Azt mondta, hogy ez majd átjuttat. Az erejéből készült!
-Érdekes! Akkor gyertek beljebb, már a húgom vár téged!
Elindultak. Kentoru haladt elől és utána Sesshoumaru. Hármukat a katonák körbevették, hogy véletlenül se lehessen kijutni. Nem kellett sokat menniük, mikor már látták a várost. Kouno nagyon rosszul volt, volt, amikor elment a látása és nagyon szédült. Tukiono támogatta, Sesshoumaru is félve nézte a lányt. Nagyon gyötrődött a lány, ezt lehetett látni. Mikor elérték a palota bejáratát, akkor hirtelen megszűnt a taszító erő és már csak a saját erejét érezte. Kouno hirtelen sokkal jobban lett és ismét egyenesen járt. Nem értette, hogy miért van ez, hisz mindenhol valamilyen ártó erőt érzett, de itt a palotában egy kicsit sem. Ahogy beléptek felnézett, ekkor látta meg alig láthatóan Honoe alakját. Tudta, hogy csak este beszélhet vele. Ahogy bementek, Kentoru szólt a szolgáknak, hogy adjanak nekik egy szobát. Kouno és Tukiono kaptak szobát egymás mellett, és egy közepes minőségű szobát kaptak. Sesshoumaru az emeleten kapott szobát közvetlenül Kentoru húga mellett. Kouno belépett a szobába, majd fáradtan feküdt le az ágyra. Egy kis idő múlva egy kis testet érzett maga mellett. Felnézett és a sárkányt pillantotta meg, amely kétmaroknyira zsugorodott. A sárkány gyönyörű szemeivel a lányt fürkészte.
-Ugye nem ennyire gyenge az erőm, hogy összementél?
-Nem, tudom változtatni a mértemet. Sápadt vagy Kouno!
-Nem érzem magamat túl jól! Valamilyen ártó erőt éreztem az egész területen, de itt nem érzek semmit…
-Én is éreztem! Valaki nagyon nem akarja, hogy itt legyünk!
-Szerintem is!
Kouno becsukta a szemit és rögtön elaludt. Álmaiban, egy teremben járt, amelyben hatalmas méretű oszlopok voltak. Az egész teremben félhomály uralkodott. A terem közepén egy sír pihent, amely körül fényes lelkek pihentek.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
