Angyalok és Démonok

By Orsi

Ez a történet egy kisfiúról és egy kislányról szól, akiket olyan kapcsolat fűz egymáshoz, amit emberi lény fel sem foghat. Ez a két ember egy olyan világ gyermekei, amely sem a szellemek, se az emberek számára nem ismert. Ez a világ, amelyet Sirenarnak neveztek. Ezen a világon olyan nagy erővel rendelkező személyek éltek, amelyet még ez a világ nem is tapasztalt. Ennek a világnak volt olyan tartománya, amelyet engedély nélkül nem léphetett át egy személy sem. Ilyen területen élt ez a két gyermek is, íme az ő történetük…

Sirenar lakóinak legendái szerint, ők érkeztek legelsőnek e világ földjére. Sokáig béke uralkodott eme világban, de egy kis idő múlva újabb fajok jelentek meg ebben a világban, amely miatt Sirenar lakóinak menekülni kellett egy olyan világba, amelyet senki és semmi talál meg, ez lett Sirenar. A menekülés utáni évszázadokban a sirenariak birodalma virágzott, de féltek, mert nem volt olyan erő a kezükben, amely megmentheti őket, addig, amíg egy nő meg nem jelent a tiltott részben és el nem mondta, hogy van két gyermek, akik kisegíthetik ezt a világot. Egy nap két átlagosnak tekinthető gyereket hurcoltak el a saját családjuktól, hogy a tiltott területre vigyék őket. Egy kislányt és egy kisfiút szakítottak el a szüleiktől, így csak egymásra számíthattak a gyerekek. A kislány és a kisfiú egymás ellentétei voltak, de sokkal jobban bíztak, és sokkal jobban szerették egymást mindennél. Több évet töltöttek a tiltott övezetben és ez idő alatt nagyon sokat tanultak. Meg tanulták akár gondolataikkal irányítani a tárgyakat, de nem voltak boldogak, kivétel, ha együtt voltak. A kislány az életet jelképezte, mert akár egy érintésével is képes volt egy kisebb csapat betegségét, sérüléseit meggyógyítani. A fiú védelmezte őt minden helyzetben, ő inkább a harcnak élt. Azt senki nem is sejtette, hogy nagyobb erő lakozik bennük, mint az valaha gondolták. A két gyermek nagyon jól tudta, így néha elszöktek, és az erejüket próbálgatták, egy napon, viszont kilesték őket. A két gyermeket végleg elválasztották egymástól. Nem láthatták egymást, csak a gondolataikkal tudtak beszélgetni, úgy gondolták, hogy ennek a világnak nem szabad léteznie, mivel ennyi szörnyűséget nem követhet el egy világ sem. Bosszút esküdtek, amit mindennél fontosabbnak tartottak, így sokkal többet kezdtek tanulni, hogy nagyobb erejük legyen. Csak ez a terv két kisgyerek terve volt, amit gyerekesen és megfontolatlanul akartak végrehajtani, így hamar el is kapták őket és megölték mind a kettőt, hogy majd egy másik életben talán jobban megértik a dolgokat. A tiltott városrészben úgy döntöttek, hogy egy meghatározott időben újjászületnek, csak baleset történt, így a fiút hamarabb küldték a másik világba. Szerencséjükre ez is megoldódott, ezáltal a két gyermek újra találkozhatott.

A két gyermek olyan szülőktől lettek, akik nagyon jól ismerték a múltjukat.

Egy lány szaladt egy kút felé, majd belevetve magát eltűnt a modern Japánról, amikor újra kimászott egy másik világban, a középkori Japánban volt. Már várták őt, egy kisebb csapat, élén Inuyashával. Sango és Miroku mint mindig mosolyogtak a közeledő Kagome felé, de Inuyasha ma szokatlannál is morcosabb volt.

-Sziasztok! Bocsássatok meg, hogy…

-Már itt az ideje, hogy jöttél már 2 napja jönnöd kellett volna…- mondta vádlón Inuyasha

-Elnézést, hogy egy kicsit a barátnőimmel is akartam lenni, amúgy is úgy látom, hogy nem hiányoztam, szóval jó lenne, ha nem járna annyit a szád, Inuyasha!- húzta fel az orrát a miko.

-Ejnye, ejnye! Hagyjátok abba, az a lényeg, hogy most már itt vagy és kereshetjük tovább az ékkőszilánkokat. Mindenki nyugodjon meg végre!

Az egész csapat elhallgatott a szerzetes szavaira. Nem, azért mert szégyellték magukat, hanem, mert annyira vicces volt Miroku apáskodó viselkedése, hogy alig bírták visszafojtani a nevetésüket. Végül is nem sikerült túl jól, mert mind a hárman hangosan nevetni kezdett. Miroku az elején nem értette, hogy min nevetnek, majd lassan ő is nevetni kezdett…

Miután mindenki jól szórakozott, már békében indultak tovább, hogy keressenek szilánkokat.

Eközben Kagome világában Souta nyitott ajtót. Egy furcsa kinézetű nő és egy férfi állt az ajtóba.

-Segíthetek?- kérdezte udvariasan a kisfiú

-Édesanyádat és a nagypapádat keressük.- mondta a nő és megsimogatta a gyerek fejét

-Máris szólok neki! Anya, nagypapa!

-Igen, Souta?- mondta az édesanyja, de amikor meglátta az idegeneket, rögtön elhallgatott- Souta, megtennéd nekem, hogy elmész bevásárolni a boltba? Ott van a lista az asztalon.

-Persze anya!

Pár perc múlva a kis gyerek már nem is volt a szentély közelébe. Kagome nagyapja és az anyja behívta az idegeneket, majd csöndben nézték egymást egy jó darabig.

-Mit akarnak tőlünk?- mondta Kagome édesanyja

-Szerintem maguk is tudják! Itt az idő, hogy emlékezzenek a történelemre és a sorsukra.

-Az nem lehet! Az túl korai még, nem erről szólt a megállapodás!- mondta az öreg

-Nagyon sajnálom, de hamarabb kellett elkezdeni a folyamatot, mert nincs túl sok időnk. Innentől számolva van pár hetük, hogy emlékezzenek, majd elvisszük őket!- mondta a férfi, ellenkezést nem tűrő hangon.

A két idegen csendben felállt és már indultak is. Magára hagyva a két tanácstalan felnőttet. A nő sírt az öreg vállán, mert most veszített el egy számára nagyon fontos dolgot.

A középkori Japánban ez idő alatt a kis csapatunk nagy erőfeszítéseket tett, hogy egy darab szilánkot megszerezzenek egy medveszellemtől, nem okozott neki nagyobb gondot, de Inuyasha nagyon komolyan megsérült, így nem mehettek tovább, addig, amíg egy kicsit nem szedi össze magát. Este felé járt az idő, de sajnos Inuyasha sebei rejtélyes módon nem akartak javulni, Kagome nagyon aggódott érte, így egyedül fennmaradt vele. A többiek nagyon kifáradtak a harcban, így nem kellett őket biztatni arra, hogy aludjanak. Kagome minden figyelme most csak egy emberre szegeződött, akit gyötört a láz.

Inuyasha álmában egy nagyon furcsa helyen járt. Minden csodálatos fehér márványból volt. Mindenhol zöldellő fák és növények voltak, ő egy tisztáson állt, de látott egy márványból kirakott utat. Lassan elindult rajta, amíg el nem jutott egy hatalmas építményre, amely előtt hatalmas oszlopok voltak. Megnézte őket, amelyeken különböző alakokat vett ki. Nem látott rajtuk nagy különbséget azt kizárva, hogy mindegyik arcán volt egy furcsa tetoválásféle. Ekkor a háta mögött meghallott két gyermek hangját, lassan megfordult és látta hogy két gyermek futkoss nevetve. Inuyasha legnagyobb meglepetésére a kér gyermek közül a lány nagyon hasonlított Kagoméra. Mind a két gyermek olyan 7 éves körül lehetett. A kislánynak fekete hosszú haja volt és barna szemei, olyan, mint Kagoménak. A kisfiúnak rövidre vágott fekete haja volt. Nagyon ismerős neki ez a hely, de nem tudta, hogy honnan, de a két gyermeket nézve melegség öntötte el a félszellem szívét. A kicsit olyan boldogok voltak, Inuyasha ekkor vette észre a négy személyt, akik közelítettek a gyerekekhez. Két nő és két férfi sétált feléjük. Az egyik nő és az egyik férfi fehér ruhát viselet és a homlokukon egy aranypánt volt. A másik kettőn fekete ruha és ezüst pánt. A ruhájuk közel nem volt olyan, mint Inuyasháé, ők olyan ruhát viseltek, mint abba a mesében lévő varázslók és boszorkányok, amit Kagome szokott mesélni Shippounak. A két gyerek is hamar észrevette őket, és máris abba hagyták a nevetést, sőt egymás kezét megfogva hátráltak. Inuyasha nekik háttal állt, de a testmozgásukból tudta, hogy a két kicsi nagyon fél a négy személytől. A négy alak egy tisztes távolságon megálltak és próbáltak kedvesen mosolyogni.

-Sziasztok! Mit játszotok?- szólalt meg kedvesen a fehér ruhás nő

-Semmit!- mondta a kisfiú

-Értem, de sajnos most…

-Nem megyünk sehova! Nem hagyjuk itt egymást!

-Azt te is tudod, hogy nem lehet!

A két gyerek próbált elfutni Inuyasha felé, de a két férfi az útjukat állta, majd elválasztotta őket egymástól. A kisfiú olyan erősen ölelte magához a lányt, hogy szinte vörös lett az arca az erőlködéstől. Nagyon szívbemarkoló volt ez a szituáció, de Inuyasha tudta, hogy ha akarna, sem tudna ellene semmit tenni. A két férfi nagy nehezen szétválasztotta a két gyermeket.

-Yoshiko! Yoshiko! Hagyjanak békén, Yoshiko! Engedjenek el, nem vihetnek el! Yoshiko tarts ki, nemsokára érted megyek!

-Kazuma! Kérlek, engedjetek el, Kazuma, kérlek, segíts! Kazuma, Kazuma!

A két gyermeket végleg elválasztották, majd eltűntek Inuyasha szeme elől. Annyira megrázta az, amit látott, hogy alig kapott levegőt, főleg azért, mert annyira ismerős volt a kisfiú neve. Nem tudta volna megmondani, hogy honnan, de fájdalmas emlékeket idézett fel benne. Ekkor minden elhomályosult előle és lassan kinyitotta a szemeit. Most már a valóságban volt, látta a szundikáló Kagomét maga mellett. Elmosolyodott, majd lassan megsimogatta a lány karját, amire a miko fel is ébredt.

-Ó, Istenem! Hát jobban vagy?

-Igen, de miért nem alszol?

-Mert nem akarlak itt hagyni, és nagyon aggódtam miattad, ha nem baj?

-Persze, hogy nem baj! Volt egy furcsa álmom, emiatt nagyon örülök, hogy nem egyedül vagyok itt!

-Igen? Mit álmodtál!

Inuyasha elmesélt mindent az álomból, semmit nem hagyott ki. A legnagyobb meglepetésére Kagome elmesélte, hogy két nappal ezelőtt szinte ugyanezt álmodta a modern Japánban. Elmesélte, hogy úgy kelt fel, hogy sírt. Valahogy annyira ismerős volt neki ez a helyzet. Erről elbeszélgettek egy darabig, majd Kagome megnézte a félszellem sebeit, ami valami csoda folytán szinte teljesen meggyógyultak.

-Gyere, feküdj le egy kicsit!- mondta Inuyasha a mikonak, majd mutatott maga mellé.

A mikot nem kellett sokáig győzködni, mert szinte azonnal ott szuszogott a félszellem mellett. Inuyasha még nézte egy darabig a békésen szundikáló Kagomét.

-Yoshiko!

Inuyasha nagyon megdöbbent saját magán, mert Kagomét úgy hívta, mint az álmában lévő lányt. Ez egy darabig tartott, majd megsimogatta Kagome arcát, így egy tincset sikerült elvenni a szeme elől, majd lassan ő is álomba szenderült.

Másnap nagyon hamar ébredt a kis csapat, mert hangos ordítozásokra lettek figyelmesek, amelyek a közelből jöttek. Pár perc alatt az egész kis csapat harcra készen rohant a hang irányába. Azt észrevette mindenki, hogy ahogy egyre közelednek, annál sötétebb az erdő és több vérnyom is van. A hang forrását egy nagyobb tisztáson látták meg. Egy kisebb csapat embert támadott meg egy fekete ruhába öltözött nő és férfi. Az volt a legnagyobb furcsaság, hogy egyik embernek sem esett nagyobb baja kisebb karcolásokon kívül. Kagome ezt rögtön észrevette, majd kilőtt egy nyilat az ellenség felé. Mindenki feje mellett elrepült a kékes fénynyaláb. A fekete ruhában lévő nő hamar reagált rá, mert gyorsan kitért előle, majd a kis jövevényekre nézett. Sango és Miroku rögtön látták a szemében, hogy ez nem gonosz szándékkal jött, ezt a tényt el is mondták Inuyashának és a mikonak.

-Kik vagytok? Mit akartok ezekkel az emberekkel?- kérdezte karddal a kezében Inuyasha

Most már a férfi is rájuk nézett és a nővel együtt el kezdtek mosolyogni, de egyikük sem, adott egy értelmes választ sem. Lassan, de határozottan elindultak a kis csapat irányába, majd úgy 4 méterre megálltak és megszemlélték Inuyashát.

-Kérdeztem valamit!- mondta türelmetlenül Inuyasha

-Nyugalom! Majd elmondunk mindent, ha itt van az ideje, Kazuma!- azzal el is tűntek

-Hogy hívott?- kérdezte Sango

-Ha jól hallottam akkor Kazumát mondott!- válaszolt Miroku- Ezek szerint összetévesztett valakivel…

-Nem hiszem!- mondta csöndben Kagome

-Ezt te honnan veszed?- kapcsolódott be az eddig döbbenettől csöndben lévő félszellem

-Onnan, hogy ugyanazt az álmot láttam, mint te. Már megint ugyanazt, de ez most más volt. Egyedül voltam és csak azt hajtogattam, hogy Kazuma! Ekkor megjelent előttem a kisfiú arca, amely annyira hasonlít rád.

Mindenki döbbenten hallgatta a mikot, majd Miroku nagyon meglepettnek látszódhatott, mert mindenki rá nézett. Valahonnan nagyon ismerős volt neki ez a név és tudta, hogy valamiért nagyon fontos is.

-Mi a baj Miroku?- kérdezte Sango

-Semmi… csak valami az eszembe jutott. Ha van egy kis időtök, akkor elmehetnénk valahova…

-Minek?- kérdezte Inuyasha

-Nekem nagyon ismerős a Kazuma név és valamiért úgy érzem, hogy nagyon fontos, hogy megkeressem.

-Felőlem mehetünk!- mondta Kagome

Sango csak bólintott és Inuyasha egy kicsit morcosan, de azért ment a többiek után. Miroku az út alatt elmondta, hogy éppen hova tartanak. Egy templomba tartanak, ahol nagy bölcsességű szerzeteseket őriznek. Azért kell az őrzés, mert olyan tudás van a birtokukban, amelyet, ha egy gonosz személy is megszerez, az könnyen a világ végét jelentheti. Még Narakunak sem sikerült megtalálni, pedig egy éven keresztül, minden erejét erre pazarolta, de soha még nyomukra sem sikerült rátalálnia. Egyedül csak a nagyobb erejű szerzetesek tudhatják a rejtekhely titkát. Miroku nagy büszkén vezette a kis társaságot egy erdő közepéig. Ott megállt Miroku és szembefordult a többiekkel.

-Innentől már csak úgy jöhettek tovább, hogy a szemeteket bekötöm. Ne aggódjatok, baj nélkül megérkezünk, de…

-Persze!- mondta Kagome- Tedd azt, amit szükséges!

Miroku bekötötte mindenkinek a szemeit, sőt még Kirarának is. Nagyon lassan haladtak tovább, hogy mindenki épségben odaérjen. Nem tudták, hogy mennyit mennek. Miroku kivételével mindenkinek olyan érzése volt, mintha egy egész napon keresztül sétáltak volna a semmibe. Egyszer csak Miroku megállt és levette a többiek kendőjét. Amikor kitisztult mindenkinek a szeme, majd leesett az álluk a csodálkozástól. Olyan helyen voltak, amit egész életükben nem is fognak látni, vagy mégis?