Ezzel le is volt tudva a nagy eszmecsere. Kagome és Inuyasha befeküdtek az ágyba, de nem akart álom jönni a szemükre. Egyszer csak mintha egy ólomgolyó húzná a szemhéjukat, mert szinte rögtön el is aludtak. Kagome anyja bekapcsolta a gépeket és a nagypapával együtt nagy szakértelemmel vizsgálgatták a gépet. Ez idő alatt Inuyasha és Kagome kézen fogva zuhantak egy különös világ felé. Amikor földet értek, akkor már egy ismerős helyen voltak. Mindent zöld növények borítottak és megjelent előttük ugyanaz a márványút, ami eddig is eljutatta őket az emlékeikhez. Egymás kezét fogva elindultak az ösvényen. Amikor kiértek egy nagyobb tisztásra, a szokásos kis márványból kirakott teret pillantották meg. Éppen meg akarták egymástól kérdezni, hogy látnak-e valamit, amikor a távolban megjelent egy kisebb tömeg. Két fehér ruhás és két fekete ruhás felnőtt, kezükben két 2 éves körüli gyerekkel. A csapat megállt Inuyasháék közelében és beszélgetni kezdetek.

-Megtaláltuk a két kiválasztott gyermeket, de még túl kicsik!- mondta az egyik fehérruhás

-Igen, de nem hagyhatjuk, hogy ellenünk szegüljenek. A tanács is megmondta.- mondta a feketeruhás férfi

-Nem mondták, hogy mit akarnak velük?- kérdezte az egyik nő

-Azt mondták, hogy képezzük ki őket, de ha nagyobbak lesznek, és ellenünk fordulnak, akkor meg kell őket ölni.- mondta a feketeruhás férfi

-Gondoljátok, hogy tudnak nekünk ártani?

-Nemcsak nekünk, hanem akár az egész világnak. Ti angyalok szerintem úgy is a kislányra pályáztok.- mondta a feketeruhás nő

-Igen! Ti, pedig a fiúra, hiszen ő a halál. Milyen furcsa hogy teljesen ellentétjei egymásnak, de mégis együtt a legerősebbek.

-Túl sokat gondolkodol, Rinuko! Nem bánhatunk velük úgy, mint a gyerekekkel.

Inuyasha és Kagome döbbenten nézték, ahogy négy felnőtt az életükről dönt. Ekkor megint megjelent előttük a megszokott ösvény és elindultak. Most egy teljesen, eddig még nem látott helyen lyukadtak ki. Ez egy kis sötét szoba volt két ággyal. Feltűnően kisebbek voltak az ágyak. Ekkor kinyílt az ajtó és egy kislányt löktek be rajta. A kislány elterült a földön, majd felnézett a csukódó ajtóra. Amikor teljesen becsukódott az ajtó, akkor egy fiú szaladt oda hozzá. Most már sokkal jobban látszódtak a gyerekek, mint eddig. A kisfiú erős alkatú volt, míg a lány egy kicsit esetlen, de mégis erőt sugárzott.

-Yoshiko, jól vagy? Mit tettek már megint veled?

-Semmit! Csak a szokásosat. Megint azt akarták, hogy tanuljak meg olyat, amit tudom, hogy rossz szándékra használtak volna. Azután, mint mindig megbüntettek.

-Miért nem csinálod azt, amit mondanak?

-Mert te sem teszed azt, amit neked mondanak…

-De én szembe tudok velük szállni, de te…

-Kérlek, Kazuma! Hagyjuk ezt! Tudom, hogy erősebb vagy és azért is akarok mindig veled lenni.

-Nézz a szemembe! Mi soha nem válunk el. Tudjuk nagyon jól, hogy szét akarnak minket választani, de nem hagyjuk magunkat, rendben?

Yoshiko csak bólintott, majd megölelték egymást. Ekkor Kagome és Inuyasha egyre jobban szorították egymás kezét, mintha azt hitték volna, hogy most fogják elválasztani őket egymástól. Ekkor újra megjelent a kis ösvény. Elindultak rajta, egy olyan világba kerültek, amit soha nem is akartak volna látni. Egy csomó falut láttak, ahogy lángokban áll. Ahogy közelebb mentek, látták, hogy a négy felnőtt házról házra jár, és minden gyereket kiráncigál a házból és keres rajta valamit. Amikor nem találták meg azt, amit akartak, akkor egyszerűen csak megölték a gyerekeket. Kagome a szája elé kapta a kezét és zokogni kezdett. Inuyasha gyengéden megölelte. A miko érezte, hogy a félszellem arcáról is egy könnycsepp gördül le. Újból megjelent a kis ösvény, utat adva a több emléknek. A félszellem és a miko lassan elindultak rajta, de nagyon féltek, hogy most már sokkal rosszabbakat fognak látni. Nem is tévedtek túl sokat. Egy kisebb fényes teremben találták magukat. Két asztal feküdt a szoba közepén, rajta feküdt a két gyerek és egymást nézték. Mind a ketten nagyon koncentráltak, majd mintha egy láthatatlan kéz kezdte volna el kiengedni őket, egy kis idő múlva mind a ketten szabadok voltak. Megölelték egymást, csak az volt a baj, hogy ekkor belépett a négy idegen. Gyorsan odarohantak hozzájuk és elválasztották egymástól a gyerekeket. Visszakötözték őket majd az egyik fehérruhás nő tett néhány ismeretlen mozdulatot a kezével, mire mind a két ágyon lévő gyerek felüvöltött. Ahogy Inuyasha és Kagome nézte a jelenetet azt vette észre, hogy a négy személy közül egyik sem bánja, hogy két ártatlan gyereket kínozhat.

-Már mondtuk nektek, hogy nagyon rosszul jártok, hogy ha ellenünk szövetkeztek.- mondta az egyik férfi.

Azzal el is mentek, így ott hagyták az ernyedten fekvő két gyereket. A kislány sírt, de a fiú nem, soha nem sírt. Nem adta meg nekik azt az örömöt, hogy lássák őt sírni. Neki az volt a feladata, hogy megvédje az a személyt, akiben a világon a legjobban bízik.

Inuyasha és Kagome egyre jobban szorította egymás kezét, majd tovább indultak az emlékek ösvényén. Most, egy nappali fényben úszó szobában voltak, ahol a két gyermek volt egyedül. Valahogy most sokkal vidámabb voltak a gyerekek, mint eddig.

-Kazuma! Mit fogunk tenni, ha elválasztanak minket?

-Miért beszélsz ilyen butaságokat?

-Tudod nagyon jó te is, hogy miről beszélek! Te is láttad azt, amit én. Ha nem mutatta volna meg nekünk az a nő, hogy mi vár ránk, akkor lehet, hogy soha nem tudnánk felkészülni az elválásra.

-Yoshiko! Nincs az az erő, ami minket elválasszon. Hamarabb ölném meg magam, mint hogy elveszítselek. Én egy démon vagyok, a halált képviselem. Ha meghalnék, akkor közelebb lennék azokhoz, akiket megmentettem már a végzettől…

-De tőlem is nagyon messze volnál.

-Ne butáskodj. Az angyalok és démonok mindig együtt maradnak, még haláluk után is.

Megölelték egymást, majd mosolyogtak. A félszellem és a mikor még maradtak volna, de már megjelent előzzük az út, amin tovább kell menniük. Nem tehettek mást, mint követték az utat, de gyakran visszanéztek. A következő kép már ismerős volt nekik. Egy kisebb márványból és zöldellő növényekből álló tisztáson voltak. A két gyerek futott és nevetett, de most sokkal másabb volt ez az álom, mint eddig megálmodtak. A kislány nem sokat változott, de a kisfiúnak kifehéredett a haja. Ekkor Kagome észrevette, hogy egy szobornál ott állt a négy személy. Mind a ketten közelebb mentek a négy személyhez.

-Kazuma és Yoshiko egyre jobban kezdik felvenni az alakjukat. Addig kell őket elválasztani, amíg rá nem jönnek, hogy a kettejük ereje mindenkinél nagyobb.- mondta a fehérruhás nő

-Azért, mert Kazuma haja olyan lett, mint a démonoknak szokott lenni, nem azt jelenti, hogy megkezdődött az átalakulása.- mondta a démon nő

-Nem csak Kazuma változik. Yoshiko is változik, nézzétek a homlokát.- mondta az angyal férfi

-Yoshiko homlokán megjelent egy angyalokra jellemző jel, de ez még nem jelent semmit. Ha már gyakorolnák az erejüket, akkor azt mondom, hogy igazatok van, de így.

-Honnan tudod, hogy nem gyakorolják?- kérdezte az angyalnő

Mindeni csendben volt egy darabig. Látszott rajtuk, hogy azon gondolkoznak, hogy hányszor hagyták őket egyedül. Egy kis idő múlva az eddig csendben lévő démonférfi szólalt meg.

-Azt tudjuk már, hogy milyen erejük is van valójában?

-Még a tanács nem tájékoztatott minket az erejükről. Nem hivatalos forrásokból azt hallottam, hogy ez a két gyerek akkora erővel bírnak, hogy minden halhatatlant képesek lennének egyetlen mozdulattal megölni. Ha együtt vannak, akkor mindenre képesek. A forrásom még azt is mondta, hogy egy idő után annyira elkapja őket a harc heve, hogy más világokat is képesek lesznek elpusztítani.

-Akkor az a megoldás, hogy elválasszuk őket egymástól.- mondta az egyik nő

-Azt nem tehetjük! A tanács…

-A tanács nincs itt, de mi itt vagyunk, és ha ezek rátalálnak az igaz erejükre, akkor mindennek vége van. Akkor már a tanács sem tehet semmit. Ti angyalok vigyétek el Yoshikot, mivel úgy is a ti erőtöket birtokolja. Mi démonok elvisszük a kisfiút. Ha nincsenek együtt, akkor egy idő múlva úgy is elfelejtik egymást.

-Én abba nem vagyok biztos! Ki kell törölni a memóriájukat. El kell felejtetnünk velük a másikat.

Mind a négyen bólintottak, majd elindultak a gyerekek felé. Innentől minden úgy zajlott, amit már mind a ketten régen láttak. Ezután megjelent az ösvény és elindultak rajta. Most éppen egy olyan helyen voltak, ahol még soha nem is jártak, csak Kagoménak volt egy kicsit ismerős. Mindenki, akit láttak fehér ruhát viselt. Egy kislány szaladt az utcán fehér hajjal és fenyegetőzött mindenkivel. A két fehérruhás személy szaladt utána és kiáltoztak vele.

-Yoshiko állj meg azonnal! Mit műveltél a hajaddal? Változtasd vissza, nem vagy te démon!

-Én az vagyok, szóval vigyetek vissza Kazumához, de azonnal.

-Nem!

A két személy közelebb akart menni, de Yoshiko egyetlen karlendítéssel félresöpörte őket. A két személy erősen nekiütköződött a falnak. A kislány elindult feléjük, de most egy kicsit megváltozott. A szeme nem az ártatlan kislányé volt, sőt a hangja volt a legfélelmetesebb, mert olyan undor és harag szólalt meg a hangjában, hogy a két angyal megijedt tőle.

-Azonnal vigyetek vissza, mert nem állok jót magamért. Tudom, hogy féltek a hatalmamtól. Ne akarjátok, hogy használjam.

-Úgy sem tudod, te még nem vagy ilyen erős…

-Tegyél próbára.

Yoshiko kinyújtotta a kezét és a levegőbe markolt, erre a nő a nyakához kapott és fuldokolni kezdett. Egy idő után Yoshiko szemei kitisztultak és elengedte a nőt. Ekkor Kagome és Inuyasha újra más helyen találta magát. Most egy kicsivel sötétebb helyen voltak. Mindenki fekete ruhát viselt. A kisfiú nem szaladt el, sőt várta, hogy mikor kapják el. Ott állt fekete hajjal, mint a kislánynak volt és várta, hogy többen is elkapják. Olyan ördögi mosoly jelent meg az arcán, hogy a közeledők egy kicsit megijedtek tőle. Mikor túl közel értek, akkor Kazuma egy pillanat alatt eltűnt előlük és a kis csapat háta mögött termett. Felnevetett és leguggolt a földre és úgy nézte a csodálkozó tömeget.

-Adjátok nekem vissza Yoshikot!

-Nem tehetjük!

-Hát ezt nagyon sajnálom! Akkor meg kell ölnöm titeket.

-Gyenge vagy te ahhoz, kölyök!- mondta az egyik bátrabb

Kazuma ránézett az elhomályosult szemeivel és közelebb ment. Nem látszott rajta, hogy akár egy kicsit is félt volna a démonoktól, akik el akarják kapni. Olyan határozott volt az arca, hogy mindenki egy kicsit megrémült attól, hogy vajon tényleg tudja-e használni az igazi erejét. Kazuma a férfitól megállt pár méterre, majd rámosolygott olyan ártatlanul, hogy a démonok azt hitték, hogy eddig csak tetette magát. Ekkor viszont a kisfiú megropogtatta a kezét, majd egy pillanat alatt széttépte a férfit. Mindenki döbbenten figyelte.

Megint változott a táj és az emberek is. Most egy hatalmas csarnok közepén voltak, ahol démonok és angyalok vegyesen voltak. A csarnok közepén két ölelkező gyerek állt, majd felnéztek a tömegre.

-Yoshiko és Kazuma! Túl sokat ártottatok nekünk. A célunk az volt, hogy az erőtök segíteni fog nekünk, de többet ártottatok nekünk. Miért kellett ezt művelnetek?

-Nektek miért kellett elválasztani minket és miért kellett olyan sok évet szenvednünk?- kérdezte Kazuma

-Ez csak a ti érdeketek…

-Akkor azt kívánom, hogy olyan kínokat éljetek át, amit nekünk kellett elviselnünk. Ha egy pillanatra is végig gondoltátok volna, hogy mit tesztek, akkor már nem szenvedtünk volna annyira.- kelt ki magából Yoshiko

-Nyugalom, Yoshiko! Viselkedj úgy, mint egy angyal.

-Én soha nem voltam angyal, sőt Kazuma sem volt démon. Ti alkotattok minket ilyenre. Mi soha nem akartunk egyik csoporthoz tartozni. Mi emberek akartunk lenni, olyanok, akiket ti megöleltetek.

-TI SOHA NEM IS VOLTATOK EMBEREK! TI SZÜLETETT GYILKOSOK VAGYTOK!

Kazuma és Yoshiko annyira megdöbbent, hogy alig tudtak szóhoz jutni. A terembe egy ideig mindenki csendben volt, majd a lenyugodott férfi folytatta.

-Ti soha nem voltatok normális élőlények, mert születésetek óta viseltek egy jelet a testeteken, amely megkülönböztet titeket a többiektől. Hogy őszinte legyek, azért hoztunk ide benneteket, mert túlságosan féltünk tőletek. A jósnő szerint nektek van elég erőtök, hogy minket elpusztítsatok.

-És akkor miért akartátok, hogy tanuljunk?- kérdezte Kazuma

-Azért, mert azt hittük, hogy soha nem fogjátok megtudni az igazat, és soha nem fordultok ellenünk, de sajnos valahogy megtudtátok!

-Ezt csak magatoknak köszönhetitek, mert ti tanítottátok meg nekünk az elmét olvasni.- mondta Yoshiko

-Ez igaz, de le vannak védve a gondolataink…

-Szerinted nem tudjuk feltörni a gátat?- kérdezte Kazuma és mosoly terült szét az arcán.

Ahogy végignéztek a döbbent tömegen, akiket láthatóan meglepett a gyerekek fejlettsége, mert még a nagyon erős hatalmasoknak sem volt meg arra a képessége, hogy feltörje a gátakat. Yoshiko és Kazuma felnevettek, majd elindultak a tanács felé, majd egy kis idő múlva meg is álltak.

-Most ha kérhetném, akkor adjátok nekem vissza Yoshikot. Ne akarjátok, hogy egyéb hatalmunkat is megmutassuk.

-Úgy sem vagytok rá képesek!- mondta az egyik

Yoshiko ránézett és kinyújtotta a kezét. Erre a mozdulatra a megszólaló kezei leszakadtak és meghalt. Mindenki megdöbbent és hatalmas zsivaj támadt a terembe. Egy kis idő múlva, mikor már mindenki csöndben nézte a halott társukat, Yoshiko szólalt meg.

-Fogalmam sincs, hogy miért hívjátok magatokat angyaloknak és démonoknak. Az angyalok kedves szárnyas emberek, akik segítenek másokon, a démonok, pedig egy szörnyű szörnyekre hasonlítják, pedig nem. Sokkal kedvesebbek, mint az angyalok.  Az angyalok sokkal kegyetlenebbek, mint azt bárki gondolta volna. Mind a két elnevezés helytelen, mert a köztetek lévő harc tartaná fenn az egyensúlyt, de most úgy látjuk, hogy az angyalok és démonok együtt küzdenek két ártatlan gyerek ellen. Azt mondtátok, hogy mi azért születtünk, hogy gyilkoljunk, igaz?

-I… gen!- mondta egy másik

-Akkor azt mondjátok meg, hogy miért ne pusztítsuk el Sirenart?- mondta Kazuma

-Mert ha ezt elpusztítjátok, akkor megörültök és másokat is gyilkolni fogtok.

-Ez ostoba kifogás…

Ekkor valami váratlan történt, mert Yoshiko felnyögött. Kazuma hátranézett és látta, hogy Yoshiko testéből egy dárda lóg ki. A kislány a földre esett és nem is kelt fel többé. A kislány mögött négy ismerős személy állt és ők szúrták le a lányt. Kazuma könnyes szemmel odaszaladt Yoshikohoz. a kislány élettelen teste ott feküdt a márványból készült földön. Mindenki döbbenten nézte, ahogy a kisfiú sírva a halott lányra veti magát, és keservesen sírni kezd. A lány haja visszaváltozott fekete színűre és a homlokán is megjelent egy halvány jel. Kazuma felnézett rá és látta, hogy mosolyog, de nem értette miért. Végigsimította az arcát és megcsókolta a lány homlokát. Látta, ahogy a lány vére végig folyik a padlón, és a négy személy lábához elér.

-Yoshiko, most már örökké együtt leszünk! Egy lesz a vérünk!

Kazuma beletenyerelt a lány kifojt vérébe, majd megnyalta a sós és még meleg vért, majd felállt. Most valahogy teljesen más személy volt, mint eddig. A szemei vörösen izzottak és hatalmasra nőttek a fogai. A haja újra kifehéredett, majd felnézett azokra, akik megölték Yoshikot.

-Köszönöm, hogy most már szabadok lehetünk! Ha kérhetem, akkor hagyjatok is békén. Megöltétek Yoshikot, ezért meghaltok!

Kazuma is kinyújtotta a kezét, de most nem csak egy ember halt meg azonnal, hanem mind a négy személy. Egyszerre elernyedő testük a többieket megrémisztette és rögtön szóltak a katonáknak, hogy pusztítsák el Kazumát is. Rengeteg katona jelent meg, de szinte egyik sem tudott mit kezdeni a fiúval. Nagyon sok angyalnak és démonnak szakadt le a keze és egyéb végtagja. Egy idő után, viszont túlerőbe lettek egyszerűen leszúrták a kisfiút is. Kazuma érezte, ahogy egy penge hatol át a testén. Az elején még érzett fájdalmat, majd minden megszűnt. Az utolsó pillanatba megértette, hogy Yoshiko miért mosolygott a halála pillanatában, végre szabadok voltak. Annyi év szolgaság után, végre szabadok. Kazuma teste is lerogyott Yoshiko mellé. A fiúnak annyi ereje volt még, míg megfogta a lány kezét és lehunyta a szemét.