Mindenki a szellemre nézett, aki egy kicsit ideges lett Kagoméra, mert olyanokat állított, mai igazak voltak, de nem akarta senkinek sem elmondani. Idegesen, de a miko szemébe nézett és hirtelen nyugodttá vált, majd a fejében megszólalt egy hang, Kagome hangja.

-Sesshoumaru! Tudom, hogy most legszívesebben megölnél, de most ezt félre kell tenned. Az elgondolásoddal ellentétben nagyon sokat örökölték apádtól, és itt nem csak az erejére gondolok. Te is olyan nyílt vagy, mint ő volt, de a te anyád megtanított arra, hogy rejtsd el ezt. Ha legyőzöd a magadban rejlő gyűlöletet, amit magad iránt érzel, akkor képes leszel megérinteni a kardot, de ha egyszer megérintetted, onnantól nem tudsz majd olyan gonoszságokat művelni, mint eddig. A döntés a tied.

Még mindig a csöndben lévő Sesshoumarut nézte mindenki, majd hirtelen megszólalt.

-Igen! Igen gyűlölöm magamat, remélem boldog vagy Kagome!

-Őszintén, igen!- mondta a miko- Látod, hogy miért nem tudod megérinteni a jogaromat?

-Nem!- mondta Minako

-Akkor elmagyarázom! Nem érhetsz hozzá, mert vigyázzák a jogar békéjét. Itt nem magamra gondolok, én csak a használója vagyok. A két őrző az, aki valójában vigyázza a jogar sértetlenségét. Amikor az ékkő és a jogar összeolvadt, a két szellem beleköltözött és így óvják azt.

-Jól van! Most már elegem van az üres fecsegésből. Nekem az a feladatom, hogy elpusztítsam ezt a világot, majd ráérek veled utána is foglalkozni.

Minako összetette a két kezét, majd becsukta a szemeit. Egy kis idő múlva egy éjfekete gömb jelent meg a kezei között. Olyan mélységes nagy gonosz áradt belőle, hogy Kagome hirtelen szédülni kezdett, de hamar helyrejött. Minako ez idő alatt mindenki csodálkozására akkorára növelte a lyukat, hogy akár egy 3 ember egyszerre befért volna. Kagome idejének látta használni az erejét. Elővett a jogart, majd kitartotta Minako felé. Becsukta a szemeit, majd nagy kört leírva a jogarral, az ékkő fényleni kezdett, majd mindenkit meglepve megjelent kis Minako Kagome előtt.

-Kagome! Én meg tudom állítani.

-Nem, mert akkor te is meghalsz!

-úgy látom, hogy te nagyon is érted, hogy mit akarok csinálni! Az a lényeg, hogy csak így tudjuk megállítani Kinoi vérontási szándékát. Küzdöttem ellen, de nagyon erős…

-MÉG JÓ, HOGY ERŐS, Ő EGY ISTENNŐ! Meg tudom állítani!

-Sajnos még szerintem a te erőd sem lenne elég ahhoz, nagyon sajnálom.

Ekkor Shippoura nézett, aki könnyes szemmel könyörgött neki, hogy hagyja csak Kagoméra a dolgot, de a kislány is könnyes szemmel elbúcsúzott mindenkitől. Kagome most először érezte, hogy nem tud mit csinálni. Ekkor eszébe ötlött egy vakmerő és egyáltalán nem biztos ötlet, de ő sem látott más megoldást. Mindenki csöndben maradt, még Kinoi is, aki eddig Minako testében élt. Minako, mint illedelmes japán kislány, meghajolt a többiek előtt, majd lassan elindult a felnőtt Minako felé. A mikonak gyorsan kellett cselekednie, tudta, hogy ha egy pillanatra nem azt teszi, amit elgondolt, akkor nem csak Minako hal meg, hanem a földön mindenkit és azt nem hagyhatta. Minako lassan futni kezdett, majd elkapta a felnőtt Minako kezét és a fekete lyuk felé rohant vele. A felnőtt Minako nem túl sokat tudott ellene tenni, mert a kislány valamiért megállította és nem tudta mozgatni semmilyét. Kagome is elkezdett szaladni, majd mielőtt beleveszett a fekete lyukba halotta, ahogy mindenki hangosan kiabálja, hogy ne tegye. Még az utolsó pillanatba oldalra nézett és látta Inuyashát, ahogy egy könnycsepp gurul végig az arcán. A miko ekkor értette meg csak, hogy mennyit ér neki a barátság és a szerelem, amit a félszellem iránt érzett.

Mindenki csak azt látta, hogy Kagome aranyszínű ruhája és fehér haja eltűnik a nagy feketeségben, majd síri csönd lett. Az őket fogva tartó akadály egy pillanat alatt köddé vált, így szabaddá téve nekik a mozgást. Sango rögtön a már zárt fekete lyukhoz szaladt és sírva a földre rogyott. Miroku kedvesen átölelte és nyugtatni próbálta. A legelőször Kanna szólalt meg.

-Miért tette?

-Nem tudom! Könnyen megölhette volna!- mondta Sesshoumaru

-Nem akart senkit sem megölni…- mondta Miroku

-Egy valakit mégis csak sikerült, saját magát.- mondta Kagura

-NEM HAGYNÁTOK ABBA? Kagome azért tette ezt, mert így látta helyesnek. Én bízom benne és érzem, hogy vissza fog jönni.- fakadt ki az eddig csöndes Inuyasha

Ekkor valami történt, mert mindenki felkapta a fejét. Az égen egy halvány, de egyre erősödő fény jelent meg. Ez a fénygömb rohamosan növekedni kezdett, majd az égen megjelent Kagome a kezében egy csecsemővel. Úgy 10 méterre lehetett a földtől, de gyengéden és kecsesen úszott a levegőben, majd puhán érkezett a talajra. Mindenki döbbenten nézte a mikot, aki kisebb sebeken kívül nem szerzett nagyobbakat. Kagome lassan elindult a többieket felé. Megállt Sango előtt, majd átadta neki a kisbabát.

-Vigyázz kérlek Minakora!

-Mi? Ő Minako?

Sango átvette a kisbabát, mire felnézett a miko eltűnt előle, mert szegény Kagome annyi erőt használt fel, hogy elájult a gyengeségtől. Inuyasha gyorsan odaszaladt hozzá és az ölébe vette. Gyorsan kerestek egy kis tavacskát, ahol a miko homlokára vizes ruhát tettek. A legfurcsább az volt, hogy nem változott vissza, hanem ugyanaz a ruha és haja volt, mint az átváltozása után. A miko kezdett lassan magához térni, amikor kinyitotta a szemét azt a személyt látta meg először, akit annyira akart látni. Inuyasha ott ült mellette és mögötte a többiek.

-Kagome! Jól vagy?

-Igen, jól vagyok! Mi történt?

-Nem emlékszel semmire?- kérdezte egy kicsit csodálkozva Sango

-De mindenre emlékszem, csak arra nem, hogy hogyan kerültem a tó mellé.

Mindenki elkezdett nevetni, majd felvilágosították, hogy Inuyasha hozta ide. Kagome csöndben végig hallgatta a többieket, majd Inuyasha nyakába ugrott a többiek nem kis meglepetésére. Adott egy puszit a félszellemnek, majd megköszönte, hogy segített neki. Senki nem értett, hogy miért köszön bármit is a miko, amikor mindent ő csinált. Kagome elmagyarázta, hogy azért köszöni meg, mert a fekete lyukba való menetel előtt minden reményét elvesztette arra nézve, hogy élve vissza tudja-e hozni Minakot, de amikor látta Inuyasha arcát, amely aggodalmat tükrözött, tudta, hogy vissza kell jönnie. Ekkor eszébe jutott Minako

-Sango, ide adnád nekem egy kicsit Minakot?

-Persze! Amúgy hogy lett ilyen?- közben átadta a kis Minakot

-Amikor megküzdöttem Kinoival, Minako teste újjá született az ékkő által. Így kapva még egy esélyt az élethez Kinoi nélkül.

-Mi lett Kinoival?- kérdezte Kanna

-Ott maradt az üresség mezején, ahová való. Olyan mérhetetlen nagy gonosz élt benne, hogy azt csak az üresség maga tudja elviselni, így olyan helyre küldtem, ahol viszonylag boldog és nem kell attól tartani, hogy visszajön.

-Miért? Mi a biztosíték arra, hogy nem jön vissza?

-Tudjátok ez egy kicsit ironikus, mert ő tudja megnyitni a kaput, de amikor belépett rajta elvesztette ez a képességet és rám szállt ez a tulajdonság is. Én megtisztítottam, így máshová nyílik a kapu.

-Hova?- érdeklődött Shippou

-Azt nem tudom, majd kiderül.

Kagome csöndben nézte a békésen alvó kislányt, majd becsukta a szemeit. A miko a jobb kezét a kislány homlokához tette, majd a miko kezeiből fényáradt. A csecsemő homlokán megjelent egy fehér kereszt, majd eltűnt. Amikor végzett a három szellemre nézett.

-Kagura, Kanna, Sesshoumaru! Valójában olyan információkat kaptam, hogy nektek kéne vigyáznotok a kis Minakora, mert ti meg tudjátok neki tanítani a helyes élet alapjait, de én úgy látom, hogy felesleges őt elválasztani Shippoutól, mert ahogy a szívetekbe látok, ti már eldöntöttétek, hogy itt maradtok velünk.

-Ha magam nevében kell beszélni, akkor én maradok.- mondta Kagura

Kanna csak bólintott, Sesshoumaru nem válaszolt, de mindenki nagyon jól tudta, hogy akkor sem fog válaszolni, hogy ha az élete múlna rajta. Túlságosan büszke volt ahhoz. Kagome felállt a földről és odasétált a három szellemhez. A jobb keze megint fényleni kezdett, majd megérintette mind a három homlokát, mire nekik is megjelent a fehér kereszt a homlokukon, majd eltűnt.

-Ezt most miért tetted velünk?- kérdezte Sesshoumaru

-Ez biztosítja a lelketek tisztaságát olyan szellemek vagy Istenek ellen, mint Kinoi. Másrészt meg biztosítja számomra, hogy olyan személyek vagytok, akik képesek az igazi messiás akaratát teljesíteni. Itt nem arra célzok, hogy minden követelését teljesíteni kell. Olyan kapcsolat alakul ki köztetek és köztem, hogy mindenhol tudlak így értesíteni benneteket.

Ekkor Sangora és a többiekre nézett. Olyan béke és nyugalom áradt a testéből, hogy szinte tapintani lehetett a levegőben.

-Nektek nem kell ezt tennem, mert ti születésetek óta hordozzátok a jelet, figyeljetek!

Sango, Miroku, Shippou és Inuyasha homlokán is megjelent a fehér kereszt, majd eltűnt. Kagome mosolygott, de nem érezte jól magát, nagyon sok erőt elvett tőle a harc. A kezében alvó Minakora nézett, aki kedvesen aludt. Olyan kedves mosoly jelent meg a kisbab arcán, amit Kagome soha nem fog elfelejteni. Gyengéden megcsókolta a gyermek homlokát, majd visszaadta Kagurának a kis Minakot. Ő, pedig becsukta a szemeit, majd fény járta át az egész testét. A mikor szinte teljesen visszaalakult az eredeti formájába. A ruhája olyan lett, mint régen, haja színe is visszaváltozott, de a szemei arany színben ragyogtak továbbra is és a jogara sem tűnt el.

-Most már soha nem leszek olyan, mint régen!- mondta egy kicsit szomorúan a miko

-Nem baj! Nekem mindig is Kagome maradsz!- mondta Inuyasha és megölelte a mikot- Nagyon aggódtam miattad!- suttogta a fülébe

A nagy csata után egy hónap telt el. Mindenki ment a maga útjára, amit, a három szellemet illeti, de teljesen mégsem szakadtak el egymástól. Kagura és Sesshoumaru gyakran vigyáztak Minakora, aki olyan ártatlanul látta a világot, amilyen soha nem is volt. Sok minden változott ebben a hónapban. A tanács felkereste Kagomét, hogy felvilágosítsák. A tanács szerint Kagome lesz a jövő uralkodója, aki Yume teljes erejét birtokolja, ő a méltó örököse a világnak. Családjával fogja uralni a világot, amiben Inuyasha az Istennő férje. Ezen mindenki egy kicsit megdöbbent, de várható volt, hogy egyszer Kagome és Inuyasha össze fognak házasodni. Ezután mindenki tudta az egész világon, hogy megjelent a méltó örökös, AZ IGAZI MESSIÁS!

The End!