3. rész: A boldogság egy apró szikrája…

Már lassan két hete, hogy elindultak visszacsinálni azt a sok rosszat és természetellenest, amely ebben a világban uralkodott most. Inuyasha és Miroku sokat beszéltek az avatárokról és a végén már Inuyasha is egy igazi avatár szakértővé vált, de lassan kezdtek beletörődni, így nem is voltak már olyan rosszkedvűek. Egy nap egy nagyobbacska tóhoz érkeztek el, amikor Kagome a táskájából elővett négy fürdőruhát. Két nadrágot odaadott a fiúknak.

-Mit akarsz ezzel Kagome?- értetlenkedett Inuyasha

-Szeretném, ha mindenki együtt fürödne, úgy, mint régen.

-Tényleg?

-Igen! Sokkal jobban vagyok mióta elindultunk ide…

Inuyasha annyira boldog volt, hogy kezdi visszakapni Kagomét, hogy szorosan magához húzta a lányt és megölelte, de arra nem gondolt, hogy Miroku és Sango őket nézik.

-Tudtam én!- mondta büszkén a szerzetes.

-Mit tudtál te? Hadd tudjam én is?

-Azt, hogy Inuyasha…

-Szerelmes Kagoméba? Erre csak most jöttél rá?

-Muszáj elrontani a sikeremet? Már régebben is tudtam, de ez a fafejű mindig letagadta. Érzem, hogy már rég Kagoménak adta a szívét és nem Kikyounak.

-De akkor miért nem vallja be?

-Te is ismered Inuyashát, nem? Olyan makacs, mint egy öszvér. Egy derék bolond!

Sango csak helyeselni tudott. A szerzetes és a szellemirtó megbeszélték, hogy ma egyedül hagyják egy kicsit őket, de a tervet még nem tudták rendesen megtervezni. Volt egy csomó ötlet, de ezeket gyorsan el is vetették.

-Szerintem ez jó ötlet!- mondta hirtelen Sango és a belecsapott a tenyerébe az öklével.

-Mi? Mit találtál ki már megint?

-Ne légy udvariatlan! Az ötletem az, hogy mint te is tudod, nem mehetünk csak el, azzal az indokkal, hogy valaki hirtelen megkeresett és megyünk szellemet irtani. Szóval azt találtam ki, hogy odamész hozzájuk, és azt mondod, hogy- itt egy kicsit elvörösödött- te és én elmegyünk sétálni ketten, mert szeretnénk egy kicsit kettesben lenni…

-Rendben! Ez jól hangzik! Tényleg szeretnél velem…

-Hát… izé… tudod…

Miroku csak mosolygott és elindult Inuyasháékhoz. A nagy ölelkező pár ez idő alatt már egy kis sziklán ültek és beszélgettek, hogy milyen finom tésztát fognak enni. Igazából csak Inuyasha beszélt, mert Kagome alig bírta visszafojtani a nevetését. Miroku közeledésére viszont elhallgattak, és kérdően néztek a szerzetesre.

-Bocsi a zavarásért, de én és Sango elmegyünk egy kicsit sétálni!

-Miért? Rosszul van Sango?- kérdezte aggódva Kagome

-Nincs semmi baj, csak szeretnénk együtt lenni egy kicsit!

Kagome és a félszellem is nagyon meglepődtek, de mind a ketten szinte egyszerre bólintottak. Erre a reakcióra várva Miroku elindult Sangoval, így magára hagyta a két meghökkent, tág szemekkel néző személyt. Nagyon sok idő telt el csöndben, vagyis inkább kínos csöndben, mert tudtak volna mit mondani egymásnak, de valahogy nem sikerült elkezdeniük. A csöndet nagy nehezen Kagome törte meg.

-Szerinted… Sango és Miroku… szeretik egymást?- ezt a mondatot alig bírta kimondani, mert annyira szégyellte, hogy olyan az arca, mint egy ráké.

-Szerintem igen! De… én nem erről akarok veled beszélni.

-Hát akkor miről?

-Tudod, miért csináljuk mindezt?

-Igen! Azért, hogy visszaváltoztassuk a világot a rendes kerékvágásba.

-Én nem igazán ezért teszem ezeket… tudod engem, azt sem érdekel, hogy ha ilyen a világ… engem csak te érdekelsz…

-Ezt most nem értem!

-Arra akarok kilyukadni, hogy én csak azért cselekszem így, mert vissza akarlak kapni. A régi és önfeledten nevető, néha hisztis és arrogáns, de azért kedves lányt. Azt akarom, hogy megint veszekedjünk, de ne értsd félre és azt akarom, hogy megint mondjad, hogy fekszik!

Kagome csöndben hallgatta a félszellemet, majd mikor Inuyasha befejezte a mondandóját, a miko sírva fakadt. A félszellem teljesen zavarba jött, mert nem tudta, hogy vajon mivel bánthatta meg a mikot. Kagome mikor kisírta magát a könnyes szemeivel Inuyashára nézett.

-Köszönöm!

-Mit köszönsz?- kérdezte értetlenül a félszellem

-Azt, hogy végre tudom, hogy mi hiányzott!

-Tessék?

-Régen nagyon szerettem, ahogy az embereket meg tudtad vigasztalni, igaz néha elég sajátos módon, de azért mindig sikerült. Csak ahogy én is változtam, úgy változott mindenki, ebbe benne vagy te is. Szóval most én kaptam vissza a régi Inuyashát.

-Értem! Erre még nem is gondoltam. Tudod, én nem éreztem magamon, hogy változtam volna.

-Pedig változtál! Sokkal kedvesebb vagy az emberekkel és mindenkivel. Még a bátyáddal sem veszekszel annyit… Az a lényeg, hogy ez a baleset mindenkit megváltoztatott…

-Rosszul hiszed! Engem nem a baleset változtatott meg!

-Hát akkor mi?

-Inkább ki! Te voltál! Veled minden olyan csodás és szép. Ha veled vagyok, akkor nem kell étel vagy ital, mert puszta jelenléted is ellát mindennel, ami nekem kell. Te vagy számomra a minden!

Kagome meglepődve hallgatta Inuyasha szavait, és egyre jobban érezte, hogy vörösödik elfele. Nagyon szerette a félszellemet, most viszont csodálkozott, mert soha nem hallotta, hogy ilyeneket mondott volna a félszellem akárkinek is! Kagome rátette a fejét Inuyasha vállára és csöndben megszólalt.

-Inuyasha! Te ezeket komolyan mondod?

-Persze!

-Rájöttem valamire!

-Mi lenne az?

-Nekem csak te kellesz ahhoz, hogy visszakapjam a régi énemet. Most érzem csak igazán, hogy eddig te hiányoztál nekem. A szavaid és az ölelésed…

Inuyasha szorosan megölelte a mikot, majd adott neki egy lágy és forró csókot. Sokáig beszélgettek, főleg a régi szép időkről, amikor még nem voltak ezek az elektromos kütyük, amik minden nap megzavarták Kagome nyugalmát, mert hol az édesanyja, hol pedig a barátnői zavarták.

Eközben Miroku és Sango sétáltak egyet. Nagyon kíváncsiak voltak rá, hogy vajon miről beszélgethetnek. Sango egy kicsit zavarban volt, mert amióta ismeri a szerzetest, azóta most sétálnak úgy kettesben, hogy nem ad neki pofont a tapogatózásért. Miroku sem érezte máshogyan magát, mert ő meg nem akart megint goromba lenni. Éppen egy szép kis területen haladtak át, amikor Sango észrevette a holdat.

-Nézd Miroku! Ugye milyen szép!- mutatta a holdat

-Igen az! Úgy látszik, hogy ez az éjszaka egy kicsit másabb!

-Szerintem is! Nem ülünk le egy kicsit? Olyan szép itt!

-Ahogy akarod!

-Igazad van!

-Miben?- kérdezte értetlenül Miroku

-Abban, hogy a mai nap egy kicsit másabb! Szerintem mióta útnak indultuk, egyre jobban…

-Akkor te is észrevetted? Azt hittem, hogy csak én vettem észre. Kezdtem azt hinni, hogy megbolondultam. Van valami…

-Varázslatos a mi utunkba!- fejezte be a mondatot Sango

-Pont ezt akartam mondani! Mintha a sors is ezt akarná.

-Én is úgy gondolom!

-Kérdezhetek valamit?- kérdezte Miroku

-Csak nyugodtan!

-Miért pont ezt a kifogást találtad ki, arra hogy eljöjjünk?

-Hát… izé... tudod… Veled akartam lenni egy kicsit.- vallotta be egy kicsit nehezen Sango.

-Miért nem kértél meg ezelőtt is? Örültem volna neki.

-Tényleg? Én meg azt hittem, hogy csak azt akarod, hogy a gyermekeid anyja legyek!

Miroku erre hangosan el kezdett nevetni, mert most érezte csak, hogy ez a kérdés mennyire komikusan hangzik, pedig a lelkében egy súlyos seb mondatja vele ezt.

-Te mit nevetsz?

-Azt, hogy milyen hülyén hangzik ez a kérdés! Tudod ennek a történetét?

-Igen! Azt mondtad, hogy Naraku átka után, azért csináltad ezt, mert utódot akartál…

-Ez csak ámítás volt! Igaz, tényleg volt benne valami igazság, de nem a teljes igazság volt. A lényeg az, hogy ez egy fogadás volt. A történet úgy hangzik, hogy amikor még kicsi voltam és még apám élt, szóval nem csak engem tanított, hanem a legjobb barátomat is. Úgy hívták, hogy Timoku. Azt el kell mondanom róla, hogy ő még nálam is nagyobb nőcsábász volt. Egyszer, amikor megint sikeresen kiborítottuk az apámat és előle futottunk, támadt egy remek ötlete. Fogadást kötöttünk, hogy akinek hamarabb lesz gyereke annak a másik, vesz egy házat és egy teljes hétig szolgálója lesz. Innentől kezdve minden velünk egyidős nőt megkérdeztünk, hogy lesz-e a gyermekeink anyja.

-És mi történt? Neki lett hamarabb gyereke?

-Sajnos nem! Ő már nem él, amikor apámat elnyelte a kazana, akkor ezt végignézte Timoku. Teljesen beleörült, elvesztette az eszét. Pár nap múlva, este megkereste a legnagyobb szakadékot és belevetette magát. Ott azonnal szörnyet halt. Amikor megtudtam, akkor teljesen kiborultam, mert nem csak az apámat, hanem a legjobb barátomat is elvesztettem. Amikor kitakarítottam a szobáját, megtaláltam a számomra írt levelét.

Miroku ekkor az ingje ujjából elővett egy levelet. Látszott rajta, hogy rengetegszer volt olvasva és mégis nagy becsben őrizték. Miroku nagy nehezen, de átnyújtotta a levelet Sangonak.

-Kérlek, olvasd fel!

-De… én…

-Kérlek!

-Rendben! Szóval…

„Kedves Miroku!

Ha már ezt a levelet olvasod, akkor biztos, hogy nem vagyok az élők sorában. Tudod, hogy végignéztem az apád halálát. Soha nem láttam annyi fájdalmat egy ember arcán, mint a te apád arcán. Halála előtt csak a te nevedet hajtogatta. Azt akarta, hogy boldog légy, akár egy nő mellett, akár több mellett. A fogadásunk szerintem innentől nem igazán érvényes, mert egy halottal úgy sem tudsz versenyezni, de ne aggódj, ha túlvilágon az összes nőt elcsábítom, akkor csak a te nevedben fogom tenni. Nagyon sajnálom, hogy nem maradhatok veled, de nem bírnám elviselni azt, hogy lássam a szenvedésed apád miatt. Én is megtörtem és sajnos nem elég erős a lelkem, hogy ezt a temérdek fájdalmat is cipeljem a vállamon. Nagyon sajnálom Miroku! Viszlát a túlvilágon és remélem, hogy megtalálod a gyermekeid anyját.”

Amikor Sango befejezte a levél olvasását sírva fakadt. Miroku meg sem próbálta megvigasztalni, csak megölelte a szellemirtót.

-A levél nem árulja el nekem, hogy megőrült volna, de ő mindig is ilyen volt. Azóta is kérdezgetem a lányokat, mert így akarom fenntartani Timoku emlékét.

Sango keservesen sírni kezdett és Miroku nyakába ugrott és ott sírt tovább. Jó kis idő eltelte után, amikor már Sango is megnyugodott a szerzetes szemébe nézett. Miroku ránézett a lányra, majd gyengéden megcsókolták egymást. Lassan ideje volt, hogy visszamenjenek a táborba, így nagy nehezen útnak is indultak. Amikor visszaértek, akkor a várt jelenetet látták maguk előtt. Inuyasha és Kagome éppen ölelgették egymást, és mosolyogva nézték egymást. Aznap este hamar el is aludtak, mert elég sok mindent történt aznap.

Másnap Inuyasha kelt fel a leghamarabb. Oldalra fordult és ott látta a mélyen alvó Kagomét maga mellett. Elmosolyodott, majd fel kelt és sétált egy kicsit. Nagyon sok dolog történt, amit át kellett gondolnia, főleg azt, hogy merre menjenek. Az irányt tudta, de azt nem, hogy meddig tart még az út. Amikor visszaért a táborhoz, akkor már mindenki útra készen állt. Legelsőnek Kagome fogadta, aki mosolygott. Ez a mosoly volt Inuyasha leghőbb vágya és most megkapta, amit akart.

-Mehetünk?- kérdezte Kagome

-Akarjátok még ezt az utat? Minden helyrejött…- kérdezte Inuyasha

-Nekünk lehet, de mások sokat szenvednek emiatt.- mondta Sango

-Szóval menjünk tovább?

-IGEN!- mondta mindenki egyszerre

-Akkor induljunk, úgy, mint Naraku idején!

A kis társaság el is indultak a megadott irányba. Nagyon jó kedvük volt egész nap, sokat nevettek. Úgy gondolták, hogy most már minden helyre jön, és senki nem árthat nekik, de ebbe sajnos nagyot tévedtek.